Az 50-es évek tele vannak izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel, főleg az első néhány év, melyet úgy is szoktunk hívni, hogy a hőskor.

A város mindig is híres volt a társadalmi munkáiról, társadalmiban épült és szépült a Barátság liget a stadionnal, a Vidám Park, a csónakház, az iskolák/óvodák udvara és még sok minden más. Többek között ilyen összefogással épült a Béke-ház is. A Béke-ház? – teszik fel most sokan a kérdést.

Utazzunk megint az időben, a dátum 1952, Sztálinváros lázasan készül Rákosi Mátyás 60. születésnapjára. Már hónapokkal a jeles nap előtt beindult a lázas készülődés, az itt dolgozók felajánlásokat tettek, munkaversenyt hirdettek.

„Sztálinvárosban, a B-úton túl, az ötemeletes B-épületek toronydarui és a tíztantermes iskola között, feldíszített kapu és lobogó zászlók mögött ház áll. Külsőre, akár a többi: friss téglaszínű, mint a ház-újszülöttek általában, háromemeletes, betonfödémekkel.

És mégis más.

Erre a házra emléktábla kerül majd s a tégláiba vésett nevek cementnél is erősebben kötnek. Ajándék ez a ház, az egykori löszös pusztaságban épült új emlékmű ajándék Annak, aki feltörte a magyar ugart és életet varázsolt a középkori pusztába.”

Ma Kodály Zoltánnak, akkor XVII-es utcának hívták. 1952 elején ebben az utcában építeni kezdtek egy házat, de nem ám akármilyet! A mai Kodály Zoltán utca 1-3. számú épülete akkoriban nem csupán egy ház volt a sok közül, ez volt a béke háza.

Rákosi Mátyás közelgő 60. születésnapjára sok ajándékkal készültek a városépítők, de mind közül a legnagyobb ennek a háznak a felépítése volt, melyet a szeretett vezérnek ajánlottak fel. A Ház - nagy H-val (ahogyan a korabeli újság lelkesen írta) - nevét a békéről kapta, mindenki csak úgy emlegette: Béke-ház.

Építésének kezdete pontosan tudható, már ha hihetünk az akkori újságcikknek. 1952. március elején egy egész oldalas híradás jelent meg erről a bizonyos épületről és a Rákosi Mátyásnak készített ajándékokról. Nem hiszem, hogy vissza tudnám adni azt a hangulatot, ami akkor jellemezte a mindennapokat, főleg nem azt a propagandát, ami a ház építése körül zajlott, ezért hát hadd idézzek: „Mert az építők mindenre gondoltak, amikor szívükben életre kelt a vágy, hogy 60. születésnapjára ajándékot adjanak Rákosi Mátyásnak. 1952. január 23-án úgy hatá­roztak, hogy az ajándék ház lesz. Ház, amelyet mindenki aján­dékba épít. Ház, amelybe min­denki beépíti izmai erejét, szíve melegét és szeretetét, agysejtjeinek munkáját, egy darabot önma­gából; mert hiszen mi is lehelne méltó ajándék Neki? Az Ő élete egy a népével, az Ő neve egy a béke nevével, a jövővel, a véren szerzett, drága szabadsággal, a földdel. otthonnal, munkával – a hazával. A puszta meghódítói az Ő magyarjai, kik városuk kapujára és zászlajukra Sztálin ne­vét írták, felajánlják két kezü­ket, szerszámukat, ha kell, kard­jukat, de mindenekelőtt s min­denkor: szívüket. És 1952. január 24-én megkezdődött az építkezés.

Esténként átlag 70-90 ember dolgozott a Házon, de nem egyszer felszökött a létszám 120-130-ra is. A jelenléti íveken szaporodtak a nevek, (Ilyen “falézlistája” még nem volt az építőiparnak!) Kőművesek, ácsok, kubikosok, mérnökök, vasöntők és esztergályosok, vasbetonszerelők, tisztviselők, borbélyok, pincérek, nyomdászok, rendőrök, katonák, kommunisták és pártonkívüliek, öregek, fiatalok, férfiak és nők… Valami csodálatos jelképpé lett ez a ház: mintha az egész magyar nép, kicsinytől fogva nagyig a magyar földnek erre a darabjára hozta volna el köszönetét és ajándékát a legkedvesebbnek: az egykori béres, a proletár, a diplomás, a paraszt. A fényszórók világítottak és sohasem hallgatott el a dal a Házon. Egy vasárnap ítéletidő tombolt. Csontig hasított az őrjöngő északi szél a Duna régi hű társa és vízszintesen vágta a havat. Hófelhők kavarogtak a föld színén és minden élőlény, még a legedzettebb is menedéket keresett. Prjevara Ferenc úgy ment ki reggel a Házhoz, hogy úgy sem talál ott senkit. Hiszen a Ház előtt semmi sem áll a vihar útjában: meggémberednek az ujjak, könnyel telnek meg a szemek: az ilyen idő lezavarja a kőművest a falról. S íme: nyolcvanan rakták a falat, dalolva, a zúgó hóviharban!

Mint mondották – melegük volt. Mi fűtötte őket? A munka, a mozgás? Vagy inkább belülről tüzelt valami, ami kimondhatatlan?

Ennek az építkezésnek minden részlege meg volt, csupán egy nem: a bérelszámolás. Itt senki sem dolgozott pénzért: a munka itt a megtestesült hála és szeretet volt.

Nem kellett toborozni az önkéntes munkásokat. Jöttek, sereglettek, nem csupán Sztálinvárosból, hanem az ország más részeiből is. Nem sokat beszéltek. Jelentkeztek, munkába álltak és szó nélkül nagyszerű hőstetteket hajtottak végre.

…Eljöttek az Élelmezési Vállalat nődolgozói. Konyhalányok és szakácsnők, akik nem különösen izmos emberek. Árkot ástak és ebben a munkában 130 százalékot teljesítettek.

Buti Gyula, ismert sztahanovistánk, amikor csak tudott kiment a Házhoz. Ilyenkor gyorsan körülnézett és megfigyelte, hol legnehezebb, legküzdelmesebb a munka. S mint a népmese, vagy eposz hőse, belevetette magát a munka, a harc sűrűjébe, magával ragadva a csüggedőket. Keze nyomán újra ontotta a habarcsot a gyár, megindult a tégla, sebesebben dohogott a betonkeverőgép.

A sztahanovista-iskola kőművesei egyszerre voltak kőművesek, mérnökök, tisztviselők, futárok. Nem volt olyan munka, amelyet el ne végeztek volna, ha elfogyott az anyag, maguk szereztek.

Egy alkalommal beállított négy idegen kőműves. Füzesgyarmatiak voltak, az ottani vasúti építkezésről kaptak fagyszabadságot…. Amikor elköszöntek, Prjevara Ferenc megkérdezte tőlük:

– Maguk otthon is ilyen gyönyörűen dolgoznak?

– Hát… otthon nem mindig. De ezen az épületen nagyon szép munkát akartunk végezni!”

És a felsorolásnak ezzel még nem volt vége, itt dolgozott a híres Zója-lánybrigád, a nemzetköziség nevében görögök, egy egyszerű borbély, tisztviselők, egy öreg portás és házaspárok is jöttek, mert „varázslatos épület volt ez. Itt mindenki erős lett, erőt kapott a Háztól.”

Két nappal Rákosi születésnapja előtt az épület a harmadik emeletig elkészült. „Negyvennégy nap epikus küzdelme, dolgozó magyarok ezreinek szíve dobbanása, munkája tapad minden téglájához. Drága ajándék s mégis mily csekély viszonzás azért, amit Tőle kaptunk…”

A Sztálin Vasmű Építője néhány nappal később újra írt a munkálatokról, és mondanom sem kell, a lelkesedés ugyanolyan volt.

De akármennyire is igyekeztek, a nagy napra nem készült el az ajándék, viszont egy 1952-es őszi képes kishírből kiderül, hogy októberre már igen.

Később a ház falára felkerült egy tábla, mely a mai napig látható, a két bejárat között a földszint és az első emelet találkozásánál a márványtáblán ez a felirat olvasható: „Ezt a házat 1952-ben társadalmi munkával építették az ország dolgozói”

Aztán eltelt néhány év, ez a korszak pedig letűnt, a Béke-ház csupán egy ház volt a sok közül. 1962-ben az egyik híradás még megemlíti az épületet, mint amelyik társadalmi munkában, társadalmi összefogással készült. 1974-ben olvashatunk róla újra, amikor is érdekes és lassan feledésbe merülő elnevezések kapcsán ismét előkerült a Békeház elnevezés. A Hazafias Népfront kezdeményezésének a célja ezeknek a neveknek a megőrzése volt.

Lám, eltelt több mint 70 év és vagyunk még egy páran, akik tudják melyik épületet hívták egykor a Béke-háznak. Akik falai közt élnek, valószínűleg mind tudják, hogy ennek a háznak érdekes a múltja és most már e sorok olvasója is.

Hodik Mónika