A hőskor építői
Százezrek hagyták el nemcsak falujukat, földjüket, munkahelyüket, hanem társadalmi csoportjukat is – azért, hogy mást keressenek. Sztálinváros ehhez ideális táptalajt nyújtott. Kezdetben jöttek Mohácsról, a falubeliek és a környék lakossága, aztán az ország majd minden részéről. Sokan keresték itt a jobb jövőt, a biztos megélhetést. Voltak olyanok, akik büntetésből jöttek és rengeteg aranyásó is érkezett, munkakerülő, akik csak el akartak veszni a forgatagban. Sőt, a nemrégiben bezárt budapesti bordélyházakból ide vezényelt prostituáltak is - jobb híján - itt próbáltak szerencsét. Az építkezésen dolgozók létszáma folyamatosan változott, cserélődött.
Az építkezést egy darabig nem kísérte sajtóvisszhang, változás csak 1950 őszén következett be. Ettől kezdve a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) felhívására több száz fiatal érkezett rózsaszín megbízólevéllel Pentelére, köztük a híres Partizán brigád vezetője, Matola József vagy L. Szász Antal is. A következő év nyarától középiskolás és egyetemista lányok és fiúk tucatjai érkeztek több hetes turnusokban, hogy építsék a nagy Békeművet. Ahogyan Miskolczi Miklós fogalmazott: ...folytatódott a modern népvándorlás. Ha a hőn áhított mintakollektíva nem is valósult meg, azért a pentelei építkezés idővel egy nagy káderkohóvá vált.
Sokáig rangnak számított a Sztálin Vasműben és Sztálinvárosban dolgozni. Az itt dolgozók keresete is több volt, mint az ország bármely részén. Az együvé tartozás is összekovácsolta az építkezéseken dolgozókat. Beszélgetés közben sokszor az is szóba került, hogy ki mióta van a városban, ki volt itt korábban. A munkások körében lassan kialakult egy város képe, melynek hős építői saját maguk, akik Sztálinvárosról mint egy egységes városról kezdtek el beszélni, írni és gondolkodni.
Miközben a brosúrák és a sajtó azt hirdette, hogy az építkezésre érkezők lakást kapnak, a helyzet koránt sem felelt meg a valóságnak. Eleinte csak kevesen jutottak lakáshoz, a munkások többsége a radari és a délivárosi barakkokban, munkásszállókon vagy a belvároshoz képest kevésbé preferált Technikumban és az L-épületekben lakott. A szállásoknak átalakított lakásoknál megszokott dolognak számított, hogy minden helyiségben mások laktak: például egy pár a konyhában, 2, 3 esetleg 4 ember a kisebb és a nagyobb szobában.
1951 elején elindultak a munkaverseny-mozgalmak, kezdetét vette a brigádok közötti verseny, melyeket április 4., május 1., augusztus 20., november 7. és december 21. tiszteletére hirdettek meg. Mindenki versenyben állt, a tűzállóanyaggyár építkezésén dolgozók a mélyépítőkkel vagy a kohóépítkezés dolgozói a komlóiakkal. Más mozgalmak is születtek, mint pl. a Termelj ma többet, mint tegnap vagy a Sztahanov mozgalom. Látványos eredmények születtek, nem számított ritkaságnak a 200-300%-os teljesítmény sem. A versenytáblákon mindenki elolvashatta az eredményeket, a vakolatlan házakra nagy betűkkel felfestették a legjobbak neveit és azt is, hogy mennyit teljesítettek. 1952 júliusától a víztorony tetején lévő vörös csillagot az előző hónapban legjobban teljesítő brigádok gyújthatták meg.
A város több pontján voltak sztahanovista munkahelyek. A mozgalom Szovjetunióból indult ki és a szocialista országokban nagy népszerűségnek örvendett. Célja a szocialista munkaverseny létrehozása, azaz az egyes munkások önálló kezdeményezésekre törekvése, a munka észszerűbb megszervezése, a teljesítmények fokozása, a gépek teljesebb kihasználása, és a fejlettebb munkamódszerek átadása volt. Az ún. sztahanovisták irreálisan magas eredményei mögött sokszor nem valódi teljesítmények voltak. A több száz százalékos eredmények nem azt jelentették, hogy az adott brigád annyival jobban teljesített, inkább kirakatpolitikáról volt szó. Nem egy történet szólt arról, hogy a normát a raktárból felvett anyag után számolták vagy egyszerűen annyi történt, hogy a teljesítettnél magasabb eredmény lett megállapítva. Tagadhatatlan azonban, hogy teljesítményeik mögött ott volt az erőfeszítés és a lelkesedés is, mely nélkül nem épülhetett volna fel a város.
Írta: Kronászt Margit történész és Nagyné Hodik Mónika történész
