A világháború után az újjáépítés, a nehézipari beruházások növekedése újra napirendre tűzte egy új kohászati üzem létesítését. Több lehetséges helyszín is felmerült, míg végül a választás Mohácsra esett. Sok szempontot kellett figyelembe venni: a Duna és a pécsi, komlói szénbányák közelsége, a terület megfelelő mezőgazdasági jellege és a munkaerő átcsoportosíthatósága játszottak elsőbbséget. Ennek eredményeként a szóba jövő telepítési helyek közül Mohács mellett döntöttek. A szakértők szerint Mohács volt az ideális helyszín, a politikai állásfoglalás viszont azt kifogásolta, hogy túl közel van a déli határhoz. Ez fontos problémát jelentett, mivel 1948 nyarától egyre romlott Szovjetunió és Magyarország viszonya Jugoszláviával. A politikai vezetés egy esetleges támadástól tartott, azonban ekkor még a szakértői vélemény győzött és a helyszín változatlan maradt. (1-2.kép)
1949 tavaszán megindult a tervezőmunka. A kombinát megvalósításának levezénylésére létrehozták a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalatot (NEB). Ezután megkezdődtek a kisajátítások, valamint az első talajmunkák. De egy ekkora beruházás megvalósításához a magyar szakembereknek nem volt meg a kellő tapasztalatuk, szovjet szakemberek segítségére volt szükség. 1949. július 26-án államközi szerződés született a Szovjet Kohászati és a Magyar Nehézipari Minisztériumok között, mely a tervezési és kivitelezési munkákkal kapcsolatos dolgokat rögzítette. (3.kép)
A nyár folyamán még a mohácsi helyszín szerepelt, de ősszel már a megromlott magyar-jugoszláv viszony miatt győzött a politikai állásfoglalás, új előterjesztés született. A Minisztertanács végül 1949. december 28-án hozta meg határozatát, melyben a vasmű Dunapentelén történő felépítéséről döntött.
A mohácsi építkezéseket 1950 tavaszán állították le. A decemberi határozat után már csak állagvédelmi utómunkálatok zajlottak. Az építkezések során tíz lakóépület készült el, néhány üzemi épület, 4 km betonút, üzembe helyezték a szennyvízgyűjtő csatornát és a vízművet.

                                                                            Érkezés a városba


Az előkészítő munkák elvégzése után 1950. április végén megérkeztek az első építők és kubikosok, május 2-án elkezdődött a város építése. Szinte hihetetlen volt az eléjük táruló látvány: ameddig a szem ellátott szántóföldek feküdtek, melyeknek a helyére álmodták a mérnökök az ország első szocialista városát. Mivel meg kellett könnyíteni az anyagszállítást, ezért a legelső munkálatok az ún. Sikló építésére irányultak, majd hamarosan felhúzták a felvonulási épületeket a Béke téren és a Radar környékén és munkásszállások céljából barakkokat kezdtek átadni. (4-5. kép)
István az első építő csoportokkal érkezett 1950 májusában, így szinte a kezdetektől tanúja volt az eseményeknek. Az utána érkezők már belecsöppentek abba a forgatagba, ami itt egyik napról a másikra létrejött: tucatszám érkeztek az emberek a zsúfolt, fapados vonatokkal az új élet reményét, a lehetőségek hazáját keresve a bőség földjén. Sokan azonban csalódtak: a vonat egy kis barakkállomás mellett tette le őket és szembe kerültek a sárral és kosszal borított betonozatlan utcákkal. Sokáig ez a látvány fogadta az érkező építőket, de a városba látogatókat és családtagokat is: piszok, barakkok és a félkész épületek körül nyüzsgő, de dolgozó tömeg. Voltak olyan munkások is, akik nem vállalták a barakkbeli tömegszállásokon való életet, ezért inkább a faluban néztek valamilyen albérlet után. István is ezek között volt: érkezése után rögtön valami kényelmesebb szállás után nézett és szerencséje is volt, mert az ófaluban, a Petőfi utca egyik házában épp akadt kiadó szoba elég jó áron. A szoba bérlése mellett ráadásul a háziak gyakran meghívták maguk közé vacsorára vagy egy-egy vasárnapi ebédre, mikor úgy döntött, hogy nem látogat haza. Szüksége is volt ezekre az alkalmakra, hiszen ritkán tudott hazamenni és nagyon hiányzott neki az édesanyja főztje, az otthon ízei, a főbérlő felesége pedig hasonlóan finomakat főzött.

Az építkezés kezdetekor a legelső szállások a faluban voltak, itt működött konyha és itt folyt az ügyintézés is. A bejárást különféle szállító eszközökkel (buszok, vonatok és platós autók) oldották meg. Amíg csak a lakótelep épült nem övezte nagy sajtóvízhang, az országos sajtóban a gyár építése váltott ki nagy reakciót. (6.kép)
Mivel a környékbeli településekről sokan jártak az építkezésre dolgozni az ügyes kezű cipész is könnyen munkához jutott, felesége és lánya pedig vízhordással egészítették ki jövedelmüket, miközben nagy érdeklődéssel figyelték az életükben bekövetkező hirtelen változásokat: ahol korábban kukoricaföldek terültek el, ott most barakkok emelkedtek; ahol korábban szántó-vető embereket talált a látogató, ott most mérnökök jelölték ki az épületek helyét. A kezdetektől meglévő munkaerőhiány végig jellemezte az építkezés korai időszakát, azon belül is a szakmunkások hiánya. Ennek a problémának a megoldása sokáig komoly fejtörést okozott. (7-8.kép)
1950-ben az első feladatokhoz tartozott az egészségügyi ellátás gondos megszervezése. A városi tanács egészségügyi osztályának élén dr. Erpf Károly állt. A munkafelvétellel kapcsolatos ügyintézés elvégzésére egy barakkot húztak fel, ahol felvették az érkezők adatait, megvizsgálták őket, fertőtlenítő fürdőt vettek és igazolást kaptak arról, hogy miért tartózkodnak itt, amit mindig magukkal kellett hordaniuk az embereknek. Ez volt az ún. barakk egészségügyi centrum és a szűrőállomás, mely a mai II. számú hőközpont helyén működött. Gyorsan kellett erről gondoskodni, hiszen rohamosan nőtt az építők létszáma, de az ellátásra szoruló betegeket kórház hiányában Székesfehérvárra irányították át. Tervben volt egy új kórház megépítése, melynek a megyei igényeket is ki kellett volna szolgálnia. Eredetileg Dunaföldváron épült volna meg, de a városépítés bebizonyította, hogy Dunapentelén nagyobb szükség volt rá. Rövidesen elkészült egy 400 ágyas kórház terve, amelynek megépítése még hosszú éveket vett igénybe. A teljes befejezésig kórházként használtak néhány lakóépületet, anya- és csecsemőotthont és az épülő rendelőintézet egy részét.

A felvonulási épületek, az első barakkok és a későbbi Május 1. utca kockái is épültek, majd ősszel hozzá láttak a gyár munkálataihoz: 1950. október 10-én megindult a nagyszabású munka, mellyel a kohászati kombinátot akarták létrehozni. (9-10.kép)
A gyár a terveit a szovjet GIPROMEZ (szovjet Kohóipari Minisztérium tervező intézete) dolgozta ki. A munkák irányítását az 1949 tavaszán megalakult NEB végezte, először a budapesti központból, majd a helyi irodából. A NEB vezetője Sebestyén János, helyettese, az építkezés helyi irányítója Borovszky Ambrus lett.

Koronás István és Magyar Juliska 1950 nyarán ismerkedtek meg a faluban, mikor István elvitte a bakancsát/csizmáját Juliska apjához megjavítani. A fiatalok megtetszettek egymásnak, István egyre többet járt a lányos házhoz és egyre többször kérte el Juliskát szüleitől egy-egy délutáni vagy kora esti sétára a falu főutcáján. Néha meghívta Juliskát üdítőre az egyik vendéglőbe. 1950 karácsonyán szűk családi körben megkérte a lány kezét és 1951-ben el is kezdték szervezni az esküvőjüket.

                                                          Írta: Kronászt Margit történész és Nagyné Hodik Mónika történész