Októberben a hónap műtárgya rovat keretében kapcsolódunk a soron következő, A koszideri lepénysütőtől az Arany Csillag teraszáig címet viselő időszaki kiállításhoz. A kiválasztott tárgy nem más, mint egy sütőlapát a Néprajzi Gyűjteményből, mely az élelmiszerkészítésnek, egészen pontosan a kenyér sütésének szerves részét képezte.
A 2018.196.1. leltári számot viselő tárgy 2016-ban ajándékozás keretében került az Intercisa Múzeum tulajdonába. A fából készült lapáton használatból eredő kisebb hibák-sérülések láthatók, de alapvetően jó állapotnak örvend.
De milyen szerepe is volt ennek a tárgynak a kenyérsütésben? Ehhez ismerjük meg a dunapentelei kenyérsütési szokásokat.
Érdemes néhány szót ejtenünk a Pentelén használt erjesztőanyagról ugyanis egykor korpával kevert borhabot használtak erre a célra. A borhabot a következőképpen nyerték: a szőlőt kádban összetörték, megtaposták, majd miután forrásnak indult, habját vödörrel lemerték. Ezt a habot később korpával keverve, ponyván szétterítve a padláson tárolták. Egy vödörnyi borhabból készített „élesztő” egy család egy évre elegendő mennyiségét fedezte.
Az Intercisa Múzeum Néprajzi Adattárában szép számmal maradtak fenn az 1950-es évek gyűjtéseiből információk. Ezeknek a gyűjtéseknek köszönhetően napjainkban rengeteg információ áll rendelkezésünkre az egykori dunapentelei életről.
Gucsi Józsefné sz. Farkas Éva adatközlő Sz. Morvay Juditnak idézte fel emlékeit 1951-ben a saját családjában látott, tapasztalt kenyérsütési szokásokkal kapcsolatban.
Az adatközlő szerint az I. világháborúig teknőben dagasztották a sütéshez a kenyeret, ezután terjedt el a vájdlingban való dagasztás. Általában kovászt és élesztőt használtak a kenyérhez; ritka volt a kovász és komló keverékének az alkalmazása. A kenyérsütés a régi időkben nem volt gyorsan elvégezhető feladat, hiszen az egyes munkafázisok jóval több időt vettek igénybe. Este bekovászolták a lisztet, amit ezután pihenni hagytak. A dagasztásnak másnap hajnali három órakor álltak neki. Az anyakovászba lisztet tettek, a többi liszthez pedig langyos vagy meleg víz és só került, majd bedagasztották a tésztát. Már ehhez a munkafázishoz kötődött hiedelem, ugyanis voltak olyanok, akik a kovászban benne hagyták a kovászkeverőt, mivel úgy tartották, hogy ha nem hagyják benne, akkor beléphet a házba a boszorkány. Na, de lépjünk vissza a tésztánkhoz! A dagasztott tészta akkor volt jó, ha hólyagos volt. A teknőből szakajtották a tésztát; a szakajtókosárban pedig a takács által szőtt vászon szakajtókendővel takarták le. Ebben már kenyérnyi mennyiségekre osztva kelt a tészta. Éppen ezért megfigyelhető, hogy egy háztartásban annyi szakajtót találunk ahány kenyeret egyszerre sütni szoktak. Sütés előtt a kenyereket közvetlenül a szakajtóból borították a sütőlapátra, hogy a tészta megőrizze a kelesztés alatt nyert lazítottságát.
Sütéshez a kemencét kóróval vagy szalmával fűtötték be, a megformázott tésztát levizezve vetették be, a parazsat pedig kihúzták a hamulikhoz. Ugyanebből a tésztából készült egyébként a cipó is, melyet elsősorban a nyári, mezei munkák alkalmával készítettek. Öt óra körül vetették be a kenyereket a kemencébe és a hétórai harangszóra készen kiszedték. A kenyér sütéséhez 1,5 órára volt szükség, a cipók csak később kerültek be, ezek ugyanis 1 óra alatt megsültek. Úgy tartották, hogy a szép kenyér rózsaszín, ezért, ha nem elég rózsásra sült, betettek a kemencébe egy kevés parazsat. Miután megsültek a kenyerek és a cipók, a hastokon vagy a vizespadon hűtötték ki őket, tárolásukra pedig zsuppból font, tető nélküli, nagy kosarakat használtak.
Gucsi Józsefné az alapanyagként felhasznált gabonafélékről is mesélt: elmondása alapján Pentelén leggyakrabban búzakenyeret készítettek, bár akadtak, akik rozzsal keverték a búzalisztet. A rozskenyér ugyan tartósabb volt, de nem olyan tápláló, inkább a gazdagabbak ették, illetve nagy szükségben aratás előtt sütöttek a helyiek tisztán rozskenyeret. Árpalisztet nem igazán használtak kenyérsütéshez, az adatközlő is csak nagyanyjától hallott róla, aki még lánykorában evett ilyet (az 1830-as években). Árpalisztből inkább dödölle készült, amit mákkal, cukorral vagy mézzel édesítve fogyasztottak.
Számos hiedelem is kötődött a kenyérfogyasztáshoz, melyekről szintén az adatközlő beszélt. Fontos volt a keresztvetés. Keresztet vetettek a megkevert és belisztezett kovászra, a kemence falára, de a kenyérre is felvágás előtt. Kovászt egyébként nem adtak senkinek, ugyanis úgy tartották, hogy elviszi a szerencsét. Mivel a kenyeret Isten ajándékának tekintettek, ezért nem szúrtak bele és ügyeltek arra, hogy ne essen le, hiszen Isten ajándékát nem szabad megtaposni. Úgy tartották, hogy ha a gyerek nem akar beszélni, akkor koldustól kért kenyérrel kell megetetni.
Kronászt Margit
Felhasznált irodalom:
- Kiss R.: Szakajtó.
https://www.intercisamuzeum.hu/honapmutargya/2020november-honap-mutargya--szakajto, 2024. október 28.
- Intercisa Múzeum Néprajzi Adattár.
2a. mappa – Sz. Morvay Judit 1951-es gyűjtései.
