Április hónap műtárgyának egy apró, akár jelentéktelennek is nevezhető tárgyat választottam, mely a Dunapentelei Levente Egyesület egyik tagjának, Horváth Lászlónak az igazolványa volt. Az igazolványt a család ajándékozta a múzeumunknak még 1989-ben.
Az igazolványt az 1939/40. foglalkozási évre állították ki 1940. január 1-én és tartalmazza a tulajdonos adatait és szerepel rajta az egyesület pecsétje, keltezés, illetve a levente körzet parancsnokának és a csoportparancsnoknak az aláírása. Az igazolvány hátoldalán feltüntették, hogy van-e valamilyen különleges képessége a leventének (tagja-e valamilyen szakosztálynak); illetve, hogy milyen versenyérmek és jelvények viselésére jogosult. Az igazolványt a levente köteles volt mindig magánál hordani, másik városba költözését pedig a csoportparancsnoknak bejelenteni. Belsejében hónapra lebontva igazolták, hogy az igazolvány tulajdonosa részt vett-e a leventefoglalkozásokon abban az időszakban, melyre az igazolvány szólt.
De miért is van jelentősége számunkra egy levente igazolványnak vagy magának a mozgalomnak?
A leventeképzés nagy hagyományokra nyúlik vissza, előzményeit az I. világháború előtt kell keresnünk. Már a dualizmus kezdetén is törvénnyel biztosították, hogy a középfokú oktatási intézményekben, valamint a népiskolákban helyet kapjon a katonai oktatás és testgyakorlás, mely a XX. század elejére erősödött meg igazán. Ekkoriban főként a háborús konfliktusokra való felkészülés volt a motiváló oka a katonai előképzésnek. Középiskolai és egyetemi ifjúsági szervezetekben is történtek sikeres kísérletek lövészszakosztályok megszervezésére, de főként a század elején sok tényező hátráltatta a megvalósításukat (pl. összehangolatlan volt a munka az oktatási és a honvédelmi minisztérium között).
1913-ban jött létre az Országos Testnevelési Tanács (OTT), mely minden 1000 főnél nagyobb lakosságú településen indítványozta az ifjúsági honvédő szervezetek létrehozását, ezt azonban a világháború kitörése megakadályozta
.Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében szigorú előírások vonatkoznak a magyar honvédségre. Az országban beszüntették az általános hadkötelezettséget; a hadsereg létszámát pedig 35 000 főben maximalizálták és kikötötték, hogy mekkora tisztikar lehet; nem lehetett sem felszerelt hadsereg, sem modern haditechnika; illetve a Népszövetség rendszeresen ellenőrizte, hogy Magyarország betartja-e a rá kiszabott feltételeket.
Iskolai keretek között a testnevelés órákon igyekeztek fejleszteni az ifjakat, illetve több kezdeményezés is született a kérdés megoldására. Már 1920-ban javasolta Karafiáth Jenő és Béldy (Bruckner) Alajos egy ifjúsági honvédő szervezet létrehozását. Végül 1921-ben a nemzetgyűlés elfogadta az új testnevelési törvényt, mely „Lex Karafiath” néven került be a köztudatba. A törvény több más, testnevelésre vonatkozó paragrafust is tartalmazott, valamint így hívták életre a leventemozgalmat. A mozgalom iskolán kívüli tevékenység volt, azonban kötelező jelleggel kellett végezni. Itt látszólag „csak” sportoltak az ifjak, a gyakorlatban azonban hadászati ismeretekre is oktatták őket. A szervezet a Horthy-korszak egyik legjellemzőbb mozgalma lett, eleinte vezetése kettős volt: nyíltan az OTT irányította, titokban azonban a Honvédelmi Minisztérium is.
A törvény értelmében minden 12 és 21 év közötti fiúnak, aki nem járt rendszeres testnevelést biztosító oktatási intézménybe, kötelezően be kellett lépnie a lakhelyén működő levente egyesületbe. A foglalkozásokon eleinte heti két órát, később heti négyet kellett eltölteni, a hiányzók szüleit pedig súlyos pénzbírsággal sújtották. A foglalkozások a helyi sportpályán zajlottak, ennek hiányában pedig a település melletti legelőkön. A leventék kiképzéséről több kézikönyv is napvilágot látott, valamint saját tízparancsolatuk és kialakított szokásrendjük is volt. A leventeköteles fiatalokról nyilvántartást kellett vezetni, így ellenőrizték a részvételt. Erre az ellenőrzésre szolgált a cikk elején bemutatott igazolvány is.
Az ifjakat korcsoportok alapján osztották be, a korcsoportok végén pedig a fiataloknak leventepróbát kellett tenniük, hogy tovább léphessenek. Ezen a próbán szerepelt többek között lövészet, térképészet, leventeszolgálati ismeretek is.
Az 1920-as években még aránylag nehezen tudták országos szintre emelni a mozgalmat, sokan idegenkedtek tőle, mert a foglalkozásokat tartó katonák gyakran durvák és erőszakosak voltak. Változás csak az évtized közepén következett be, mikor a helyi tanítók, papok is csatlakoztak az oktatókhoz.
A mozgalommal kapcsolatban fontos még megemlíteni, hogy voltak olyan ünnepélyek, melyeken kötelező volt a részvétel (a kormányzó születés- és névnapja, március 15., május utolsó vasárnapja; augusztus 20. és október 6.).
A magyar hadászatban korszakilag jelentős változás 1938. március 1-én következett be, mikor Darányi Kálmán, miniszterelnök kihirdette a győri programot. A győri program egy 1 milliárd pengős program, melynek célja, hogy megteremtse az önálló magyar hadiipart, illetve ebből szerelik fel és látják el haditechnikával az ún. gyors hadtestet. Néhány hónappal később, 1938. augusztus 29-én aláírják a bledi egyezményt. Ebben a kisantant tagállamai elismerik az ország fegyverkezési egyenjogúságát.
Az évtől a Honvédelmi Minisztérium már nyíltan támogatta a mozgalmat, mely szintén nyíltan vett részt a hadsereg életében. 1939-től kötelező lett a leventeszolgálat, függetlenül attól, hogy jártak-e testnevelést biztosító oktatási intézménybe az ifjak. Mindezek mellett önkéntes alapon a 10-19 év közötti lányok részére létrehozták a leánylevente-egyesületet, valamint 1943-ban a Leányleventék Országos Központját.
A hadsereg megszervezéséhez azonban szükség volt a megfelelő logisztikára, szervezettségre, új emberekre. A trianoni szerződéssel elcsatolt területekkel Magyarország korábban kiépített vasúthálózata is jelentősen megcsappant, így új vágányok építésére, valamint párhuzamos vágányokra is szükség volt. A tisztképzés színvonala sem volt megfelelő. A felső vezetésnek voltak ugyan kidolgozott mozgósítási tervei, de nincsenek kiképzett katonák, valamint külföldön nincsenek magyar katonai attasék, nincs kiépített külképviselet sem.
Sok feladat állt még a hadsereg előtt, amikor 1942-ben Magyarország bekapcsolódott a II. világháború eseményeibe, a katonák pedig korántsem álltak készen arra, ami később várt rájuk. A háború vége felé, a nyilas hatalomátvétel után sok leventét soroztak be és küldtek ki hiányos felszereléssel és akár kiképzetlenül a frontra és Németországba. Azok közül, akik túlélték a háborút sokan kerültek hadifogolytáborba, vagy besorozták őket a francia idegenlégióba. Az 529/1945. számú miniszterelnöki rendelet törölte el végleg a mozgalmat, melyet a későbbi években egyre durvább kritikákkal illettek, melyben sokszor torzítás is helyet kapott. 
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          Kronászt Margit 
Irodalom:                                                                                                                                                                                                                                                                                                    
További elmélyüléshez a témában az I. világháborúról és a leventemozgalomról: