Murphy régészeti törvénykönyve szerint a legjobb leleteket a múzeumi raktárakban lehet találni. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a raktárak beázása segíti ezeknek a tárgyaknak az újrafelfedezését. Tavaly a múzeumudvar beépítése miatt a római raktárt alaposan szétáztatták az őszi és téli esők. Az idei nagytakarítás és rendrakás közben a római leletek között Buza Andrea régész egy bronzkori kőbaltát talált. (1-2. kép) Hogy az 1974-ben múzeumba került eszköz hogyan keveredett évezredekkel későbbi leletek közé, az a felderíthetetlen múzeumi rejtélyek számát gyarapítja.

A 13,5 centiméter hosszú tárgy Dunaújvárosban, a Koziderpadlás alatti Dunaparton került elő a sóderből. Valószínűleg azon a hatalmas erődített településen került földbe, amely a korai és középső bronzkorban (Kr. e. 2700-1400) virágzott a város területén. Kőeszközöket ugyanis még a bronzkorban is sokáig használtak. Ennek egyik oka az volt, hogy a bronz nyersanyagaihoz sokáig nehezebben lehetett hozzájutni, mint szerszámkészítésre alkalmas kövekhez. Baltákat, pengéket azokból a nagyobb kavicsokból is lehetett készíteni, amelyeket a Duna görgetett el a település környékére. (3. kép)

A mi tárgyunk különlegességét az adja, hogy félkész termékről van szó. Anyaga vulkanikus kőzet, talán andezit. Készítése több fázisból állt. Először ütögetéssel, pattintással kialakították a balta formáját. (4. kép) Ezt követően került sor a csiszolásra. Ehhez homokkövet használhattak, vagy valamilyen kemény kőzetre homokot szórtak. (5. kép) Ezt az őskori „smirglit” folyamatosan nedvesítették, és addig dörzsölték hozzá a készülő eszközt, amíg nem találták megfelelőnek a felületét. Baltánk kicsiszolt élénél nagyító alatt jól látszanak a homokszemcsék karcolásai. (6. kép) A hasonló laposbaltákat nem fúrták át, felnyelezésükhöz más módszereket alkalmaztak. (7. kép) A kész eszközt nem csak fa megmunkálására lehetett használni, (8. kép) hanem fegyverként is.

Hogy a baltát végül miért nem fejezték be, azt nem tudjuk. Az is rejtély, hogy milyen körülmények között került sor a tárgy végső depozíciójára. Településeken gyakran találnak edényekből, kő- és bronztárgyakból összeállított „kincseket,” amelyeket a tulajdonosok valamilyen szertartás keretében ástak el. Talán a félkész a balta is ilyen depólelet része volt. A Duna lassan nyugati irányba tolódik el, folyamatosan alakítva saját medrét. Ez rendszeresen okoz partomlásokat, talán egy ilyen alkalmával került a tárgy a víz közelébe.

Keszi Tamás

régész

Antoni Judit: Útmutató a csiszolt kőeszközök világához. Újkőkori eszközkészítés és használat: a Lengyel kultúra eszközanyaga és technológiai párhuzamai Óceániából. Budapest–Szombathely, 2012. (http://www.ace.hu/curric/elte-archeometria/irodalom/ANTONI,%20Utmutato%20a%20csiszolt%20koeszkozok%20vilagahoz.pdf)

Horváth Jolán–Keszi Tamás: Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Die Schätze des Intercisa Museums II. Katalog der urzeitlichen beständigen Ausstellung des Intercisa Museums. Dunaújváros, 2004. (https://www.academia.edu/30056936/Az_Intercisa_M%C3%BAzeum_%C5%91skori_%C3%A1lland%C3%B3_ki%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1s%C3%A1nak_katal%C3%B3gusa.Az_Intercisa_M%C3%BAzeum_Kincsei_II._Katalog_der_urzeitlichen_best%C3%A4ndigen_Ausstellung_des_Intercisa_Museums._Die_Sch%C3%A4tze_des_Intercisa_Museums_II.pdf)

Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk. Visy Zsolt. Budapest, 2003. (http://www.ace.hu/curric/elte-archeometria/irodalom/Magyar_regeszet_az_ezredfordulon.pdf