Étkezési zsetonok és a közétkeztetés kialakulása Sztálinvárosban
A malomudvartól az üzemi konyhákig
Egy múzeum tele van kincsekkel, ezt mindenki tudja jól. De mi van azokkal a tárgyakkal, melyek nem csillognak-villognak? Róluk is szólnunk kell, hisz jelentőségük éppolyan nagy, mint mutatós társaiké. Néhány évvel ezelőtt hónap műtárgyának választottam egy gyufásdobozt, melynek felirata a Mohácson épülő vasművet hirdette. Egy kis papírdoboz és mégis mennyire nagy jelentőséggel bír. A most „kiszemelt” műtárgy ennyiben hasonlít korábbi választásomhoz.
December hónapban az étkezési zsetonokról lesz szó, az ide érkező építők étkeztetéséről, a rendszer kialakulásáról, annak fontosságáról. Az 1950-es évek elején Dunapentelén, majd a későbbi Sztálinvárosban indult meg először a közüzemi étkezés, és mint ilyen, az országban előzmények nélkülinek számított.
Mielőtt azonban részletesen beszélnék erről, előbb essék néhány szó magáról a zsetonról, mely 2 cm átmérőjű, 1 mm vastag, kerek, bronzból készült, sima hátoldalú érme. Előlapján keresztben egymásra fektetett villa és kanál látható, a szélén körben „Sztálinvárosi Közétkeztetési Vállalat” felirat olvasható. A datálásban segítségünkre van az, hogy tudjuk, a Sztálinvárosi Közétkeztetési Vállalat 1954 októberében jött létre, tehát a hónap műtárgyának választott zseton csak ezután készülhetett.
Ezek az érmék mintegy biztosítékul szolgáltak a lopások ellen, nehogy az étkezések során eltűnjenek az evőeszközök, a tányérok vagy a bögrék. Mert bizony az öntudatos dolgozók, a hős építők között is akadtak jónéhányan, akik fittyet hánytak a korabeli propagandára és csak úgy eltulajdonították a köz vagyonát.
A kezdetek és a malomudvar
Az 1950-ben ideérkező maroknyi építőt nem volt nehéz élelemmel ellátni. Itt volt a falu, Dunapentele, ráadásul a korban teljesen bevett szokás volt az, hogy a munkások maguk oldották meg az étkezéseiket. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, úgy nőtt az itt dolgozók létszáma, már nem volt egyszerű megoldani az építők ellátását.
A kezdeti időszak munkásdömpingjét még ki tudta elégíteni a malom udvarán felállított mozgókonyha (tábori konyha). Gubacsi Gyula, egykori építő 25 év távlatából így emlékezett vissza az akkori időkre. „A malom udvarán főzték az ételt…a vadgesztenyefák árnyékában étkeztünk, lovas kocsiról kanállal osztották az ételt. Kinek-kinek lábasába, vagy a katonaságból maradt csajkába.” De nem csak ő, Garancz István, az első építők egyike is mesélt erről az időszakról. Visszaemlékezéseiből sok mindent megtudhatunk a korai időszakról, mások mellett a kezdeti élelmezésről is szót ejt. „Háromszáz személyre kezdtük meg a főzést. Hetek alatt százával jelentkeztek a további igénylők. A pentelei malom udvarán állítottuk fel az üstöket.”
Egy akkori szakácsnő így emlékszik: „A malom udvarában kondérban főztünk, egytálételeket…Abban az időben még jegyük sem volt a munkásoknak. Kocsira raktuk az ételt, és elindultunk a különböző munkahelyekre. Útközben, akinek volt edénye, annak adtunk ételt. Majdnem egy évig így osztottunk reggelit, ebédet, vacsorát. Az volt a jelszavunk: nagy adagot adni!”
Egy másik visszaemlékező szerint általános volt a por és a piszok és állandóan legyek ezrei lepték el a konyhát.
A hónapok közben csak teltek, a városépítők létszáma pedig rohamosan növekedett. Az országos toborzásoknak köszönhetően naponta százak érkeztek, akiket már nem lehetet az óvárosból étkeztetni és hozzáteszem az elszállásolásuk is komoly problémát okozott.
Az első időszakban nemcsak a meleg étel, hanem a víz és a kenyér beszerzése is gondot okozott. A faluban sült kenyér hamar kevésnek bizonyult, ezért azt sokáig a környező településekről hordták ide mindaddig, amíg 1951. május 1-jén át nem adták a kenyérgyárat. A vízhiány még ennél is égetőbb kérdés volt. Kellett a víz az ételek elkészítéséhez és a mosogatáshoz, nem utolsó sorban a munkások inni is szerettek volna. Lajtos kocsi hozta a vizet Dunaföldvárról és tűzoltóautók Budapestről. Később ezt a problémát is megoldották, 1952 tavaszán üzembe helyezték a „régi” víztornyot.
Az első konyhák
Egy idő után az eperfás malomudvar kicsinek bizonyult, hozzáláttak hát a mai piactéren az I. számú barakk-konyha építésének. Ezen a konyhán 8000 adag ételt készítettek és már nemcsak egytálételeket, többfélét főztek, csinálhattak már rántott húst és leveseket is. Rövidesen újabb konyha nyílt a Radarban, ez lett a 2. számú, majd az Építők útja Sztálin (akkor még csak „B” betűvel jelölt, ma Vasmű) út felőli végén megnyitotta kapuit a 3. számú konyha. Ezek mellett sorra nyíltak a munkahelyekre telepített tálalók, ahol az elkészített ételt felmelegíthették, így a munkások egyszerre több helyen tudtak étkezni. Határozat is született arról, hogy „150-200 embernél ne legyen több egy étkezési csoportban.”, melyre azért volt szükség, hogy az ebéd ne nyúljon túl hosszúra. Ennek viszont az lett a hátulütője, hogy a tálalókba sokszor késve érkezett meg az ebéd, nem egyszer délután 3 órára.
A munkások szinte ingyen kaptak élelmet, volt reggeli, ebéd, vacsora, de minden hozadékával együtt a közüzemi étkezésnek megvoltak a hátulütői. A kezdeti időben nem tudták zökkenőmentesen megszervezni a dolgozók étkeztetését, kevés volt az ebédlő, ha volt, akkor sokszor előfordult, hogy kevesebb evőeszköz, tányér, bögre jutott a munkásoknak, illetve egészen korán felütötte a fejét a lopás is.
Az eltünedező evőeszközök és a zsetonok
Az üzemi konyhákon az evőeszközök hiányáról már viszonylag korán szóltak a hírek. 1951 elején a helyi újságban egy munkás arról panaszkodott, hogy az egyik konyhán újítást vezettek be. Elfogytak a kanalak, aki pedig enni akart, annak zálogot kellett beadnia. A letét tárgya lehetett igazolvány, sapka, bármit elfogadtak. Zátonyi Sándor felháborodásának hangot adva azt kérte, hogy szervezzék át a zálog- és a csere módszerét.
A levélre nemsokára meg is érkezett a válasz, a 8. konyha egyik elosztója szinte azonnal válaszolt. Sikora Jolán elpanaszolta, hogy 100 tányérból már csak 14, 80 kanálból csak 3, 50 bögréből csupán 9 db maradt, hiszen a dolgozók ebéd után a „zsebükben felejtik” a kanalat, eltűnnek a tányérok és a bögrék is. Véleménye szerint oda kéne figyelni a közös dolgokra, és megszűnne az ilyen jellegű probléma.
A Sztálin Vasmű Építőjében 1952 tavaszán olvashatunk újra eltűnő bögrékről és tányérokról. Az említett ételelosztónál a beérkező panasz után pótolták a hiányzó eszközöket, de felmerült, hogy mi lesz akkor, ha idővel ezeknek is lába kél. Ha pedig nem lesz elég evőeszköz, tányér, amiből megegyék az ételt, akkor elhúzódik az étkezés is. Kosaras József azt javasolta, hogy az Élelmezési Vállalat vezessen be tantuszt vagy érmét. Aki használni szeretné az evőeszközöket vagy a tányérokat, azok fizessék be annak az árát, az érme pedig ennek fejében járna.
A lopás és mellette a pazarlás is sok helyütt volt tapasztalható, ezért megoldást kellett rá találni. Bevezették hát a zsetonokat. A rendszer úgy működött, hogy a konyhán az evőeszközért cserébe le kellett adni ezt a bizonyos zsetont, majd az ebéd végeztével, azok leadása után visszakapták az érmét.
Bár a zsetonrendszer bevezetése jónak tűnt, de kudarcot vallott. 1955-ben is panaszkodtak, hogy rengeteg evőeszköz tűnt el, mert „egy-egy étkezőhelyet úgyszólván minden héten tömni kell evőeszközökkel, olyan sok veszik el.” A Vasmű Igazgatóság étkezdéjében bevezetett rendszerből nagy felháborodás és sértődés lett, pedig a legenda szerint még a 60-as években is előfordult, hogy az üzemi konyhán étkezők maguknál felejtettek egy-egy villát vagy kanalat.
Az első időkben az is komoly gondot okozott, hogy a jegyfelelősök nem tudták leadni a pontos napi létszámot. Így sokszor előfordult az, hogy bár a munkásnak volt jegye, de elegendő étel nem. Állandóan változott az ellátásra várók száma, napi szinten mozgás volt, ami nagyban nehezítette a központi konyhák üzemszerű működését. Ezen a helyzeten úgy tudtak javítani, hogy kis konyhás éttermeket építettek. Az első ilyen volt az öntöde konyhája, majd sorra következett a többi: a mechanikáé, a kovácsolóműhelyé, a martiné és így tovább, ahogyan az üzemek is megalakultak.
Az építkezéssel egy időben tehát beindult a köz étkeztetése, és mint minden akkoriban, az elején ez is szervezetlenül működött. Mindent ki kellett találni, meg kellett szervezni, össze kellett hangolni, hosszú út vezetett addig, míg a közétkeztetés már olajozottan működött.
Nagyné Hodik Mónika
Felhasznált irodalom:
- Miskolczi Miklós: Babgulyás, ezüstkanállal. Lapok a vendéglátás dunaújvárosi történetéből. Dunaújváros, 2011.
- Miskolczi Miklós: Az első évtized. Dunapentelétől – Dunaújvárosig. Dunaújváros, 1975.
Forrás:
- Dunai Vasmű Építője 1951. jan. 16., 23.
- Sztálin Vasmű Építője 1952. máj. 9., 27., 1955. máj. 24.
