Venust ábrázoló csont hajtűk Intercisából

 

1972 augusztusában, Dunaújvárosban, az egykori Intercisa polgári településrészén végzett feltáráson két, Venust ábrázoló hajtű került elő, melyek jelenleg a „Venus Intercisában – Római viselet és szépségápolás” című, 2020. április 5-ig látogatható időszaki kiállításban láthatók.

Az egyik, csontból készült hajtű 9,3 cm hosszú. A tűrész kissé tömzsi, teteje szögletes tagban végződik, ezen áll Venus istennő, aki 2,27 cm magas. Venus meztelen, bal karjával keblét fedi, jobb kezével elől redőző ruháját tartja, mely lábát és szemérmét eltakarja, tomporát azonban teljesen fedetlenül hagyja. Arca kissé kopott, bár látszanak a szemei, orra és szája, de vonalaik elmosódottak. Haja hátul egyenes, nyakát takarja, elől középen elválasztott, szélén hullámos. Nyakában feltehetően gyöngysort ábrázoltak. Leltári száma: 81.77.1. (1. kép)

A másik Venust ábrázoló hajtű szintén csontból készült, ez az istennő-ábrázolás sokkal karcsúbb, mint az előző. A tűrész is vékonyabb, melytől két hornyolással választották el a tetején lévő Venust. Töredékes, az istennő feje és a tű vége hiányzik. Ábrázolása hasonló, mint az előzőnek, ez azonban jobbjával takarja keblét, baljával tartja elől redőző ruháját, hátul meztelen. Felületén mindenütt láthatók a faragás nyomai. Hossza: 7,35 cm, ebből a Venus hossza: 1,1 cm Leltári száma: 81.75.133 (2. kép)

A római kori nők körében a hajtűk viselete általánosnak mondható. Alkalmazták a frizura szétválasztására vagy megtűzésére, összetartására, a hajháló rögzítésére, de ékszerként, illetve értéktárgyként is funkcionáltak. A tűk többféle anyagból készültek, a fémből, leginkább bronzból valamint a csontból készített hajtűk voltak a leggyakoribbak, de készítettek nemesfémből, üvegből, gagátból (egyfajta szénszármazék), borostyánból, illetve fából is hajtűket, ez utóbbiak azonban – mivel szerves anyagból készültek – nem maradtak fenn nagy számban.

A különböző ábrázolásokon, szobrokon, múmiaportrékon is megfigyelhetők hajtűábrázolások, illetve ezeken a frizuradivat változásával a hajtűk viselésének változása is nyomon követhető. A Flavius–Traianus korszakban, az első század közepén, 2. század elején egy-két, a kontyba oldalról vagy felülről betűzött hajtű volt a divat, ezt követően nem nagyon ábrázoltak hajtűket – nyilván a viselet változása miatt –, majd a 3. századtól több, rövidebb hajtűvel tűzték meg a fejtetőn a kontyot.

A megmunkált csontok esetében jelenleg már nehéz megmondani, hogy elkészítésükhöz milyen csontot használtak fel eredetileg, de többféle alapanyag is létezett, Leggyakrabban őz- és szarvasagancsot használtak, ezeknek szinte teljes egésze alkalmas a megmunkálásra és bőven rendelkezésre állt. Feltehetően nem csak a levadászott állatok agancsát használták fel, de gyűjtötték az elhullajtott példányokat is. A kiskérődzők lábcsontjai, valamint a nagykérődzők láb- valamint borda- és lapockacsontjai szintén alkalmasak voltak csonttárgyak alapanyagául. Természetesen az elefántcsontot szintén felhasználták, az ebből készült tárgyak azonban jóval drágábbak voltak, azok vásárlását csak egy módosabb réteg engedhette meg magának. Csonttárgyak készülhetnek még szaruból is, ez a római korban azonban nem volt népszerű alapanyag.

A hajtűkön ábrázolt mitológiai alakok közül Venust ábrázolták a leggyakrabban, előképeiket híres Aphrodité szobrokban találjuk meg. Használatuk évszázadokon keresztül nyomon követhető. A 79-ben a Vezúv által elpusztított Pompeiben éppúgy megtalálhatók voltak, mint egy pannoniai 4. század végi szarkofágban.  A tűkön nem csak egyféleképpen ábrázolják az istennőt, több megjelenése is előfordul. Az intercisai példány Venus pudica, azaz a szemérmes Venus, ezen belül is a félig felöltözött istennőt ábrázoló csoporthoz sorolható, a többihez hasonlóan szintén hellenisztikus előzményekre vezethető vissza.

Természetesen egy-egy hajtűn lévő ábrázolás esetében nem lehet elvárni azt, hogy egy az egyben utánozzák le a mintaképként használt szobrot, a legtöbb csak sematikus ábrázolás. Egy-egy faragvány minősége nem befolyásolta azt, hogy az hol készült. A település nagysága nem volt egyenes arányban a csontfaragványok minőségével, azaz nem a legnagyobb római kori településeken készültek a legszebb darabok. Az auxiliáris (azaz kisegítő) csapat táborával rendelkező Intercisából sokkal szebb példányok kerültek elő, mint Savariából, ahol tartományi közigazgatási székhely volt. Pannonia provincia legszebb faragványai az előbb említett Intercisából és Brigetióból (Szőny) származnak. Ezen a két településen egykor nagyszámban éltek a Római Birodalom keleti provinciáiból származó közösségek. Feltehetően innen érkeztek azok a csontfaragók is, akik szülőföldjük fejlett kézműves hagyományait hozták magukkal, és folytatták új lakóhelyükön is.                                                                                                
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Buza Andrea                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     régész

Felhasznált irodalom:

Bartus Dávid: A római kori csontfaragás és a kisművészetek összefüggései. Doktori disszertáció. Kézirat.

R. Facsády, Annamária: „Forma bonum fragile est…” Szépítkezés a római korban. Budapest, 2013.

T. Bíró Mária: Pannoniai csontművészet. Budapest, 2000.