Bronzkori, madár alakú edény Dunaújvárosból

Dunaújváros egyik legnagyobb régészeti lelőhelye az egykori Dunai-dűlőben került elő. Ma ezen a területen a város lakóövezetétől délre fekvő ipari terület húzódik. A bronzkorban itt terült el annak a koziderpadlási településnek a temetője, amelyet legalább 500-600 éven keresztül laktak. A hatalmas, hosszú életű településhez hatalmas temető tartozott, amelynek kb. 1600 sírját tárták fel 1950-51-ben, amikor a város építése elkezdődött. Nem tudjuk, hányat pusztítottak el – a régészek gyanús entellektüelnek számítottak, ezért a készülő vasmű területére nem engedték be őket, csak a Papírgyári úttól keletre dolgozhattak. Innen nézték, ahogyan a túloldalon százszámra dózerolják el a sírokat. A hatalmas leletanyag raktározását, feldolgozását sem a Szent István Király Múzeum, sem a Magyar Nemzeti Múzeum nem tudta vállalni. Ez indította arra a feltárást hosszú ideig irányító Mozsolics Amáliát, hogy megszervezze az ásatási munkásokat, akik a kor hangulatának megfelelően „alulról jövő kezdeményezésként” önálló múzeumot követeltek az épülő „első szocialista város” számára. Így született meg a Sztálinvárosi Állami Múzeum, a mai Intercisa Múzeum jogelődje.

A temető páratlanul gazdag, mégsem nehéz belőle kedvenc tárgyat választani. A 779. sírban az ásatási napló szerint gyermeket temettek el. Az urnából, tálból, bögréből álló leletanyagot a törött bronztű és a madár alakú edény emeli ki a tucatsírok közül. (2. kép)

A madár valószínűleg elsősorban a stabilitás kedvéért áll négy lábon. (1. kép) Bár az sem lehetetlen, hogy az ábrázolási mód elve hasonlít ahhoz, amit az asszír paloták kapuit őrző emberfejű, bikatestű szobroknál figyelhetünk meg. (Ezeknek ugyanis öt lábat faragtak annak érdekében, hogy a szemből érkező láthassa a két mellső lábat, az oldala mellett elhaladó pedig mind a négyet.) Feje vízimadárra, kacsára emlékeztet, oldalán cikk-cakk vonal fut körbe. Az egyszerű motívum sok mindent jelenthet, mai fejjel gondolkodva a víz reprezentációjának tűnik. Az edény felső része – ha úgy tetszik a madár „összenőtt” szárnyai – háromszögletű, különálló darab. Két helyen átfúrták, a lyukakon keresztül zsineggel erősítették a testhez. Utóbbi belül üreges, de hogy minek a tárolására használták, az bizonytalan.

Különleges, mitológiai madarakkal a világ minden táján találkozunk. Van, amelyik a földet bucskáztatja fel a tenger fenekéről, lehetővé téve a szárazföldi életet. Van, amelyiknek tojásából az egész világ keletkezik. Az is előfordul, hogy madarak hozzák a földre a születendő lelkeket, vagy maguk a halotti lelkek öltik madár alakját. Valószínű, hogy a mi madarunk sem egyszerű zsánerkép szereplője, hanem szándékosan idéztek meg vele olyan mítoszokat, amelyek a bronzkori emberek számára közismertek voltak.

Ez annál is valószínűbb, mert madarakat minden más élőlénynél gyakrabban ábrázoltak a középső bronzkori (Kr. e. 1900-1400) Kárpát-medencében. Madár alakú edényeket használtak folyadék tárolására-töltésére, ételek tálalására, de készültek madár alakú csörgők is. (3-6. kép) Különleges madárra utalhat az is, hogy a lábak inkább hasonlítanak emberi végtagra, mint vízimadár úszóhártyás lábaira. Ez a lény kettős, emberi-állati tulajdonságait szimbolizálhatja.

A törött tű önmagában is érdekes. Ha ebben az állapotban került sírba, el lehet rajta gondolkodni, hogy mi lett a hiányzó darab sorsa. A darabokra tört tárgyak egyes részei szimbolikusan összeköthették azokat a helyeket, ahol elhelyezték őket. A gondolat a mai embertől sem idegen: ruházati boltokban lehet vásárolni szív alakú ikernyakláncokat. A függő szerepét betöltő szív két részre válik, és két személy között megosztható, akiket a szeretet-szerelem szimbóluma akkor is összeköt, ha nincsenek egymás közelében.

Keszi Tamás

Felhasznált irodalom:

Guba, Szilvia–Szeverényi, Vajk: Bronze Age Bird Representations from the Carpathian Basin. Communicationes Archaeologicae Hungariae 2007. 75-110.

V. Szabó Gábor. Bronzkor: az őskor fémművesség virágkora (Kr. e. 2800-Kr. e. 1000). In: A Kárpát-medence ősi kincsei. A kőkortól a honfoglalásig. Budapest, 2015. 104-183.

Vicze Magdolna: „Akik lakoznak csendben valahol,…” A Koszider bronzkori temetője. Dunaújváros, 2003.

Vicze Magdolna: Bronze Age Cemetery at Dunaújváros-Dunai-dűlő. Budapest, 2011.