A tavasz közeledte a legtöbb paraszti gazdaságban az állatok legelőre való kihajtásának közeledtét is jelentette, így idén tavasszal ismét egy, a dunapentelei állattartáshoz kapcsolódó tárgyra hívjuk fel a figyelmet a rovat keretében. Ezúttal egy karikás ostort, a csikósok legfontosabb eszközét vizsgáljuk meg közelebbről.
A lótartás leginkább az állat igavonó ereje miatt töltött be kiemelt szerepet a gazdaságok életében. A 20. századig a katonaság ellátásában, valamint a távolsági teherhordásban játszott szerepük volt a legfontosabb, az elmúlt században azonban már a gazdaságon belüli igavonó szerepük is felértékelődött. Nagy szerepet játszottak az ekevonásban, a boronálásban, a cséplésben, de a malmok egyik típusát, az úgynevezett taposómalmot is két, eltérő teherbírású, és emiatt eltérő sebességben mozgó lóval hajtották. Bőrükből csikóbőrős kulacsot, tarisznyát készítettek, szőrükből pedig apróbb ékszereket fontak, valamint szitát kötöttek, de szórványosan tejük nyers vagy erjesztett formában való fogyasztása, és főképp ínségek idején, háborús időszakokban húsuk evése is előfordult – de a 18–19. században a csikósok sokszor fogyasztottak csikóhúst hétköznapi ételként is.
Az istállózó, takarmányozó tartás 20. századi elterjedése előtt a szilajon tartott ménesek az egész évet, a félszilajon tartottak a tavasztól őszig terjedő időszakot kint töltötték a legelőn. A legeltetést azonban még a szilaj tartásban is kiegészítették részleges takarmányozással, főleg a téli hónapokban, és kezdetleges jászlakat is építettek a legelőre. A szilaj ménesekben nem választották el a különböző nemű és korú állatokat, míg később a kiscsikós, illetve igavonásra használt, meddő kancákat, valamint a három évesnél fiatalabb kancacsikókat külön renyhe ménesben járatták, sokszor akár a tehenekkel, az anyagulyával együtt. A csikósok feladata ekkor már általában a lótartó gazdák által a tenyésztésre kiválasztott állatokból álló cifra ménes őrzése volt.
A szabadon tartott nyájak őrzése, terelése a csikósok feladata volt, amihez még terelő kutyákat sem használtak (hiszen ezeket a lovak könnyedén lehagyták volna). Emiatt a pásztorok közül ők kapták a legmagasabb pásztorbért, és ők fogadhatták a legtöbb számadót is. A ménes gyorsasága miatt a csikósok maguk is mindig lóháton jártak, és a ménes előtt vagy oldalán haladtak, főleg, ha a környező kaszálót vagy vetést is meg kellett óvni tőlük.
A magyar csikósok legnevezetesebb munkaeszköze a karikás ostor volt. A kutatók szerint az eszköz a 18. században alakult ki, és a lovak mellett marhák és sertések terelésére is használták. Nevét onnan kapta, hogy az ostor a nyél nyakára tett szíjkarikán forgott. Általában sokágú bőr szíjakból készítették, a nyélhez csatlakozó részét pedig színes bőrdarabok, sallangok díszítették. A fonáshoz az állatok hasa alján található bőrt használták fel, amit egy deszkadarabból és belé helyezett bicskából készült hasogatóval vágtak szalagokra. A vastagabb résznél általában egy kenderkötél darabot fontak körül a szalagokkal. A fonás legvégére egy vastagabb szíjdarabot, arra pedig az úgynevezett csapót helyezték. Általában összehajtogatva, a nyakuk köré kanyarítva hordták a csikósok. A nyelet faragással, rézverettel, ólomöntéssel és berakással díszítették. A nyél végére gyakran egy, a csukló beakasztására szolgáló bőrdarabot is tettek. Az ostorok készítésében a csikósok nagy jártasságra tettek szert, aminek az oka az is volt, hogy az ostor nem csak praktikus eszköz volt, de egyben presztízstárgy: mesterségük címere és viseletük dísze is. Az ostort fejük felett megforgatva, elől megrántva pattintottak vele – és általában ez elég is volt a ménest a megfelelő irányba tereléséhez, ütésre kevésbé használták, sőt, úgy tartották, az állat jobban fél az ostortól, mint a bottól.
Az ostor persze komolyabb ellenfelektől való védekezésre kevés volt. Éjszaka a közelben ólálkodó ragadozók ellen a csikósok tüzeket gyújtottak a ménes körül (akár 8 – 10 darabot is), és támadás esetén „karóra bátya” felkiáltással hegyes végű, tüzes karókkal estek neki a közelben ólálkodó farkasoknak, lókötőknek. Jellegzetes önvédelmi fegyverük volt a mindkét végén kihegyezett keményfa hajítófa, az úgynevezett cüvek is, melyből 5-6 darabot kötélhurokban egybefogva tartottak a vállukon, és amit dárdaként elhajítva használtak. Nagyobb ebek, farkasok, lótolvajok ellen használták, de verekedés alkalmával egymást is megcüvekelték, komoly sebeket tudtak ejteni az eszközzel. Farkastámadás esetén persze maga a lónyáj is tudott védekezni: összebújva középen őrizték a csikókat, a szélen maradt kancák pedig a körből kifelé, hátrafele rúgták az ellenfelüket, a csődörök pedig eközben a ménes körül száguldoztak. Kisebb farkasfalkákat, magányos vadakat sikeresen elrúgtak maguktól.
Dunapentelén tavasztól őszig legeltettek. A 78 holdas zsellérlegelőt az 1860-as években felosztották, csak a falutól messze, a Szalmacellulóz Gyár közelében maradt meg a Nagylegelő, ahol a szarvasmarhákat, csikókat és sertéseket tartották. A lovakat általában a gazdájuk őrizte, a csikókat a borjúkkal együtt hordták ki legelni. Az új város aztán Pentele és a Nagylegelő közé épült, ami megnehezítette a kihajtást. A 19. század végétől egészen a második világháború végéig minden pentelei gazda, akinek legalább 15 katasztrális hold földje volt, igyekezett 1-1 kétéves csikót eladni a honvédség részére a magas fizetség miatt. Az abesszin háború idején még az olasz hadsereg számára is vásároltak Pentelén lovakat. A századforduló előtt könnyű, melegvérű, magyar fajta lovakat tartottak, a századfordulótól kezdve azonban áttértek a nehéz, hidegvérű lovak tenyésztésére, mivel azok erősebbek, teherhordásra alkalmasabbak voltak. A méneket a fővárosi méntelep adta ki Pentelére. Az Intercisa Múzeum karikás ostora 1974-ben, egy helytörténeti pályázat révén került a gyűjteménybe, gyűjtője Császár József volt.
Balogh Pál Géza
Irodalom
