Kelta hólyagos bokaperec Dunaújvárosból

 

1952-ben a vasműtől délre, az energiafejlesztő vízelvezetőjénél földkitermelés során két sír került elő. A sírok régészeti feltárása november 4-11. között történt meg, azonban az 1. sírból származó kéttagú, négyhólyagos bokapereceket és egy kis, kihajló szájú bikónikus edényt a múzeum már korábban megvásárolt Patonai Ferenctől, 50 forintért.

Az említett bokaperecek megtekinthetők állandó kiállításunk kelta vitrinében. Megpillantva látogatóink rendszeresen tanakodnak azon, hogy egy ilyen nehéz tárgyat milyen kényelmetlen, megerőltető lehetett viselni. Valóban, ránézésre súlyos darabok, a látszat azonban ebben az esetben csal. A bokaperecek nem nehezek! A dunaújvárosi példányok elég nagyméretűek, de így sem mondhatók túl nehéznek, egyik súlya 220, a másiké 225 gramm. A hólyagok magassága 7,9-8,38 cm, ami viszonylag nagynak számít, összehasonlításképpen, néhány, az állandó kiállításban nem látható, nagyvenyimi darab hólyagjainak mérete 6,3-6,72 cm.

A hólyagos kar- és bokaperecek a kelta női viselet részét képezték egykor. A kettő között méretbeli különbségek vannak, a karperecek hólyagjainak mérete 2-3 cm, belső átmérője 4-5,5 cm. A bokaperecek hólyagjainak mérete 3 cm-nél magasabb, átmérőjük 5-8 cm.

A három- és négyhólyagos bokaperecek közép-Dunavidéki specialitásnak tekinthetők. Előzményeiként a nyugati és keleti kelta területeken egyaránt viselt több - 7, 9 vagy akár 12 - tagból álló kar- és bokapereceket tekinthetjük. Idővel a tagok száma csökkent, méretük pedig nőtt. A három illetve négyhólyagos bokaperecek általában díszítetlenek, elsősorban a háromtagú bokapereceken előfordul a tagok közötti kapcsolótagon plasztikus dísz. Korábban a kutatás ezen ékszerek viseletét a Kr. e. II-I. századra datálta, az újabb kutatások alapján azonban elmondható, hogy már a Kr. e. III. században viselték ezeket.

A bokaperecek viaszveszejtéses eljárással készültek. Ennek során agyagmagra a készítendő bronztárgy vastagságának megfelelő vastagságú viaszréteget visznek fel, az elképzelt formára mintázva, majd agyaggal burkolják. A magot és a burkot általában bronz rudacskákkal rögzítik egymáshoz. Ezután égetni kezdik, a meleg hatására a megolvadt viasz kifolyik, melynek helyére olvadt bronzot öntenek. Mikor a fém megszilárdul, eltávolítják a rögzítőelemeket illetve a külső burkot és az öntőcsatornában maradt bronzot is.

Felhasznált irodalom:

Almássy, Katalin: Kelta temető Tiszavasvári határában. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XXIX-XL (1997-1998) 55-77.

B. Vágó, Eszter: Kelten und Eraviskengräber von Nagyvenyim und Sárkeszi. Alba Regia 1 (1961). 43 – 62.

Horváth, László: Gyerekjáték vagy attribútum. Kelta leletek Magyarszentmiklósról. (Zala megye) Zalai Múzeum 16. (2007) 25 – 42.

Maráz, Borbála: Délkelet-Magyarország La Tène-korának kronológiai kérdései. Archaeológiai Értesítő 104. (1977.) 47 – 62.

Masse, Armelle – Szabó, Miklós: La parure annulaire en bronze à oves creux de la periode latènienne dans le bassin de Karpates. Communicationes Archaeologicae Hungariae 2005. 213 – 225.

Szabó, Miklós: A keleti kelták. Budapest, 2005.