2018. augusztus hónap műtárgyának egy látványos darabot választottam. Jelen cikkemben egy töltényhüvelyből kifaragatott, virágmintákkal díszített vázát mutatok be az olvasóknak, melynek kifelé hajló, bordás szájrésze van. A tárgy az I. világháború éveiből származik és 1992-ben ajándékozás útján került az intézmény Történeti Gyűjteményébe. A váza 22 cm magas, talpátmérője 9 cm, állapota jó. Pontos készítési ideje ismeretlen.

Háborús időkben fontos volt mind a fronton harcoló katonáknak, mind pedig a hátországban otthon maradtaknak az emlékezés és a kapcsolattartás. Utóbbira nagyon sok példával találkozhatunk főként múzeumokban és levéltárakban, de akár otthon a nagyszülők, dédszülők emlékei között is. Ezek mind írott emlékek, melynek az egyik legalapvetőbb formái a levél, a napló és az emlékiratok voltak. Az írott források előzményei visszanyúlnak egészen a 16.-17. századig, amikor a vallásos szövegek mellett terjedni kezdtek a világi szövegek is. Megnőtt az írni-olvasni tudók száma, így egyre nagyobb igény mutatkozott a kapcsolattartás írott formájára. Az egyszerűbb nép körében a 19. században, az új oktatásügyi rendeletekkel terjedt el egyre jobban az írás, majd megkönnyítendő a levélírást, bevezették az ún. levelező füzeteket, melyekben példákat talált az író a levél külső képére, udvariassági formulákra és magának a levélnek a felépítésére is.

Az írott forrásokat csoportosíthatjuk keletkezési idő szerint:

- eseményekkel egy időben íródott szövegek: harctéri naplók, képes levelezőlapok és levelek, hosszabb-rövidebb ideig vezetett napi feljegyzések;

- események után íródott szövegek: önéletírások és visszaemlékezések. Utóbbiakhoz felhasználhattak harctéri naplókat, korábbi leveleket, képeslapokat; valamint előfordulhatott, hogy nem a tanú által, de az ő megbízásából íródtak.

Az eseményekkel egy időben íródott szövegek nagy része nem publikációs céllal készült, így elmondhatjuk róluk, hogy nem ellenőrzöttek, ezzel szemben őszinte gondolatokat tartalmaznak. A harctéren készült írások esetében gyakran találkozhatunk a cenzúra nyomával, mivel a harcoló felek arra törekedtek, hogy az ellenség semmilyen információt ne szerezhessen meg az alakulatról.

Az írott emlékek esetében fontos vizsgálni a szubjektivitás kérdését is: a szubjektív forrásokra jellemző, hogy az elbeszélő érdeklődése önmaga felé irányult, személyes hangvételben fogalmazott; lényegében saját gondolatai, érzései köszönnek vissza a forrásból. Ezzel szemben a nem szubjektív forrás valamilyen formában a távolból közelíti meg az adott eseményt. 

Az emlékezést szolgálók másik nagy csoportja a tárgyi emlékek. A háború alatt a hátországban találkozhattunk az ún. vashonvédekkel. Lényegében fából készült szobrok voltak – pl. Székesfehérváron az ún. „Vértes vitéz” –, melyekbe a járókelőknek lehetett, sőt kellett szögeket verni, a befolyt összeget pedig a hadirokkantak, özvegyek és árvák támogatására fordították. A fronton készült emlékek lehetnek kisebb-nagyobb tárgyak egyaránt, általában a fronton is fellelhető alapanyagokból és eszközökkel készültek, mint a cikk elején bemutatott váza is.Jellemző volt, hogy az elhasznált harcászati eszközöket újra hasznosították valamilyen formában: játékot, dísztárgyat, használati tárgyat vagy valamilyen emléket készítettek belőle.Lehetséges tárgyak srapnelhüvelyből pl.: söröskorsó, díszkehely, gyufatartó, díszdoboz, stb.

Nagyobb lövedékdarabokból készíthettek iratnehezéket, tintatartót is, de csak a képzelet szabhatott határt a kreativitásnak. Mind a harcterekre, mind a hadifogságra jellemző volt gyűrűk készítése szerte Európában: gyakori volt, hogy a felajánlott hadikölcsönt emlékgyűrűvel honorálták. Ezek a gyűrűk általában rézből vagy alumíniumból készülhettek többféle formában, felirattal/mintával vagy anélkül. Kiemelkedik közülük a vezetőgyűrű, mely egyfajta szerelmi ajándék volt. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nagyon tárgy elveszett vagy megsemmisült azidők során.

A világháború lezárását követően jelentek meg hazánkban az I. világháborús emlékművek, melyekkel a fronton szolgálatot teljesítő vagy elesett katonákra emlékeztek. Az emlékezés jelentősége abban gyökerezik, hogy több millió ember esett el; sokukról pedig nem tudták a hozzátartozók, hogy mi lett a sorsuk, hol temették el őket. A közvetlen hozzátartozók (özvegyen maradt feleség és árván maradt gyermek) száma szintén milliós nagyságrendű. Még ennél is több főt tettek ki az elesettek szülei, egyéb közeli-távoli rokonai és barátai, akik mind igényelték az emlékezést. Rengeteg azonosítatlan és elkallódott holttest maradt a háború után, így nem történt meg a rendes temetés, ebből eredt az „örökös gyász”, tehát a soha fel nem dolgozható veszteség fogalma.Az elesett katona alakja heroikus képet kapott, de politikai célokra is kihasználták, sok helyütt tartottak nyilvános megemlékezéseket. A központi emlékműveknél lezajlott megemlékezések kettős célt szolgáltak: egyrészt a közösség számára bírtak jelentéssel, másrészt az egyén számára. Az emlékművek egyfajta pótlékok: a névsorral ellátott monumentumokhoz kilátogatva a hozzátartozók megőrizhették emlékezetükben az elhunytat. A temetők harcterek közelében kialakult speciális fajtája volt a katonatemető, mely külső képében feltűnően elkülönült a civil temetőktől, ezekbe azonban sokszor nem volt lehetőségük ellátogatni a rokonoknak.Városunk emlékművét Bory Jenő készítette és az egykori Szórád Márton Általános Iskola mellett tekinthetjük meg. A hónap műtárgya megtekinthető az Intercisa Múzeum történeti-néprajzi látványtárában.

Felhasznált források:
1. DIMÉNY HASZMANN ORSOLYA: Írott emlékek az első világháborúból. In: Acta Siculica
2007. Szerk.: BARTI LEVENTE – BOÉR HUNOR – CSÁKI ÁRPÁD – KINDA ISTVÁN – KOCS IRÉN –
MÉDER LÓRÁNT LÁSZLÓ – SZALÓ RÉKA – SZŐCSNÉ GAZDA ENIKŐ – VARGHA MIHÁLY.
Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum, 2007. 727-738.
2. GYÁNI GÁBOR: Az első világháború emlékezete. Rubicon XXV. évf. (2015) 278. sz. 58-
65.
3. NOVOTNY TIHAMÉR: Első világháborús katonaemlékek. Budapest, Múzsák
Közművelődési Kiadó, 1987.
4. PIHURIK JUDIT: Második világháborús naplók és emlékiratok mint történeti források.
Aetas 22. évf. (2007) 2. sz. 130-146.

Kronászt Margit