Római kori mécses Dunaújvárosból

2017 júliusában, megelőző feltárás során került elő egy kétlángú mécses az egykori Intercisa vicusából, azaz polgári településéről. A mécses majdnem ép, csak egyik égőnyílásnál törött, discusán elnagyolt, felületesen kidolgozott virágszirmokat idéző motívum látható. Fogója háromszög alakú, levélmintával díszített. Az égőnyílásoknál jól látható az egykori égetés során lerakódott korom. Az égőnyílások között és kétoldalt voluta (íves díszítés) látható, a törött nyílásnál az ív egy részen kétszeres. Ez valószínűleg a készítés közben keletkezett hiba.

A mécsesek használata nem a rómaiakkal kezdődik Pannoniában – már az őskorból is ismerünk olyan tárgyakat, amelyeket feltehetően mécsesként használtak –, azonban ennek, a római hódítókkal érkezett kultúra szerves részét képező tárgytípusnak az alkalmazása ebben az időszakban terjed el általánosan. Használatuk megmarad a provincia határain belül, a Barbaricumból csak néhány példányuk került elő. A római uralom után használatuk a tartomány területén, a továbbélő népcsoportok körében is megszűnik.

A mécsesek nagy része agyagból készült, csak jól kisebb számban ismerünk bronzmécseseket. Ez utóbbiak vásárlását nyilván csak a tehetősek engedhették meg maguknak és még ők sem csak kizárólag bronzmécseseket tartottak háztartásaikban.

Az agyagmécsesek nagy részét nem fazekaskorongon, hanem mécsesnegatívok segítségével készítették. Külön, agyagból készült negatív volt a mécses alsó és felső részéhez, ezekbe simította bele a fazekas az agyagot. A két fél összeillesztése utána a mécsest általában híg agyagba mártották, majd szárították és kiégették. A mécsesek nagy részének egy égőnyílása volt, de emellett előfordulnak - ahogy a mi esetünkben is látható - kettő, de akár három vagy hét égőnyílású darabok is. Minél több kanócot lehetett egy-egy mécsesbe helyezni, annál nagyobb fényerővel világított.

Számos mécsesen látható firmajelzés, melyből kiderül, hogy mely fazekas illetve műhely terméke egy-egy világítóeszköz. Sajnos ezen a mécsesen nincs ilyen jelzés, de minden bizonnyal provinciális termék.

A mécsesek tartályszerűen zárt teste és kis átmérőjű beöntőnyílása azt bizonyítja, hogy használatukhoz valamilyen híg anyagot, minden bizonnyal olívaolajat alkalmaztak. Az olajat Istriából, Dalmátiából, sőt a 2. századtól a jóval távolabbi Hispániából szállították. Az, hogy ilyen messziről érkezett területünkre az olaj, azt is megmagyarázza, hogy más római kerámiatípussal ellentétben miért nem terjed el a Barbaricumban a mécsesek használata. A távolról érkező olaj ára miatt feltehetően a Barbaricum népe nem engedhette meg magának azt, hogy drága olivaolajjal világító mécseseket használjon. És természetesen ezzel magyarázható az is, hogy a római uralom megszűnte után már a provincia területén sem használták, a római fennhatósággal együtt megszűnt a mécses működéséhez szükséges olaj szállítása is.