Ma már természetes, hogy sötétedéskor a villanykapcsolóért nyúlunk, és mesterséges fénnyel árasztjuk el lakásunkat, munkahelyünket. Ez nemcsak a családi életünk menetét befolyásolja (nem muszáj napnyugtakor ágyba bújni), hanem a munkavégzésünket is. Ha kell, zárt helyiségekben is végezhetünk aprólékos munkát, nem akadályoz bennünket sem az időjárás, sem a napszak. Az emberiség történetének nagyobbik részében ez máshogyan volt. Vannak olyan korszakok, amelyekből alig maradt fenn olyan régészeti lelet, amelyet egyértelműen világítóeszköznek határozhatunk meg. A körülbelül 567 és 800 közötti avar kor is ezek közé tartozik.

A mi mécsesünk 1966-ban került elő egy leletmentés során. A feltárásra a Vígadó és a kórház mögötti Duna-parton került sor. Ekkoriban kezdték ugyanis kialakítani a mai, lépcsős partot a korábbi szakadékos területen. A feltárások során avar és Árpád-kori magyar településmaradványokat találtak, az avar házak önmagukban is több, egymást követő települési korszakhoz tartoztak. A mécses a 28. számú, földbemélyített házból került elő, ennek használatát a leletanyagot közlő Bóna István 620-670 közöttre keltezte. A ház padlója 70-75 centiméterre mélyedt a talajba, keleti sarkában az átégett föld belső tűzhely használatára utalt. (1. kép)

A mécsest kézzel formálták, hengeres testének egyik végén sérült fogantyúja van, a másik végén lyuk a kanóc számára. (2-4. kép) Ennek környéke a használat során bekormozódott. A mécses tetején még egy nyílás van, amelyen keresztül az olajat lehetett beletölteni. Hasonló mécsesek töredékei Kölkedről kerültek elő. Ugyanitt találtak korongon készített, tetszetősebb példányokat is. Utóbbiak bizonyosan a Bizánci Birodalomban készültek, előbbiekről feltételezik, hogy sorozatgyártásban készült, igényesebb darabok másolatai. Anyagvizsgálat tudná megmondani, hogy hol készülhettek.

Miért olyan ritkák az avar korban a mécsesek? Ezeknek az eszközöknek a működtetéséhez olyan tüzelőanyagra van szükség, amely szobahőmérsékleten folyékony marad, vagyis olajra. Ezt állati szövetekből és növényi magvakból egyaránt lehet készíteni. Az ó- és középkorban leggyakrabban olivaolajat használtak világítás céljára. Ennek tömeges előállítása és kereskedelme több évezredre nyúlik vissza. A jól szervezett államok, mint a Római vagy a Bizánci Birodalom képes volt működtetni azt a rendszert, amely biztosította, hogy az olaj mindig megfelelő mennyiségben és időben a fogyasztók rendelkezésére álljon. A birodalmak határain túlra, a Barbaricumba az olaj nem jutott el rendszeresen, nagy mennyiségben. Ennek megfelelően a római korban az Alföldön vagy a középkorban a Dunától északra csak ritkán találkozunk mécsesekkel. Ez a fajta világítás ráadásul költséges is: egy-egy nap alatt akár annyi olajat is el lehet füstölni, amennyi egy ember napi kalóriaszükségletének felel meg.