Egykor illatos füst szállhatott a képen látható gyönyörű pipából is, amely 1956-ban került néprajzi gyűjteményünkbe. A pipa felülete sűrűn faragott, a fejrészen téglalap alakú mezőben egy kutya és egy ház látható. A nyakrész kezdeténél 1810-es évjelzés olvasható és az alsó felén hosszában elhelyezett geometrikus minta díszíti. Túl azon, hogy egy-egy darabja iparművészeti remekként is megállja a helyét, kiváló lehetőséget kínál ez a tárgy arra is, hogy a dohányzás kultúrtörténetével, a dohány termesztésével, a pipák formáival, készítési módjával és az ahhoz felhasznált alapanyagokkal, majd a pipák felépítésével is megismerkedjünk. A pipázás, pipakészítés hagyománya átível országok, kontinensek határain és a legtöbb nép kultúrájában megfigyelhetjük ennek szokását. Az emberi találékonyság nem ismert határokat, ha a pipázásról volt szó, így a pipák különböző formáival, a készítéséhez felhasznált anyagok bőséges tárával találkozhatunk külföldi és hazai múzeumok gyűjteményében egyaránt.

A pipázás történetét a dohánytermesztés és feldolgozás kultúrtörténetével párhuzamosan kell vizsgálnunk így érdemes néhány szót szólni ennek jellemzőiről is, mielőtt rátérnénk a tajtékpipa ismertetésére. A dohánytermesztés őshazája Dél-Amerika. Az első európai hódítók, utazók már említették a növényt, amely a 16. század folyamán angol, portugál, spanyol közvetítéssel került Európába. Erzsébet királyné Angliája, a Napkirály uralta Franciaország és Fülöp irányította Spanyolország egymás után hódoltak be a dohányzás élvezetének. Népszerűsége hamarosan ellenvetést váltott ki, és többek között I. Jakab – Anglia és Skócia uralkodója – 1614-ben Tiltakozás a dohányzás ellen címmel kiadott kiadványával szólalt fel a dohányzás rossz szokásával szemben. A dohányzást tiltó rendeletek ellenére bőven akadtak pártfogói is, akik közül volt, aki gyógyszerként használta és dicsérte gond-és éhségűző hatását. A dohány a 16. században jelent meg Magyarországon, eleinte dísznövényként. Elsőnek feltehetően Bornemisza Pál erdélyi püspök hozta be hazánkba, majd 1576-ban az erdélyi török követ vitt a fejedelemnek ajándékba dohányt. Élvezeti cikk jelleggel a törökök honosították meg a 17. században. Az évszázadok folyamán egyre növekedett a növény iránti igény és szükséglet, így szántóföldi termesztésébe kezdtek és a 19. században lett jelentős a termesztése déli nagybirtokokon, zselléreknek bérbe adott földeken. Kötött rendje, speciális művelési módja és a jobbágyi terhek teljesítése miatt a jobbágyság csak kismértékben termesztett dohányt. A dohánymonopólium bevezetésével (1851) az uradalmak váltak jelentőssé, ahol vándorkertészek művelték a dohányt, akik kertésztelepeket hoztak létre. Több híres pipadohányt termesztettek a múlt század folyamán hazánkban is (pl. debrői vagy kóspallagi) és a gyengébb minőségű leveleket házi pácoló eljárásokkal javították. A pipadohány kezelése, a kellemes keverék összeállítása a férfiak feladata és kedvelt szórakozása volt. A szenvedélyes pipázók felszereléséhez hozzátartozott a pipatórium, a dohányvágó, dohányszita, dohánytartó, dohányzacskó. A kis kitérő után térjünk rá a pipakészítés hazai történetére. A pipakészítő kisipar a 18. században indult fejlődésnek, 112 és hamarosan Bécs, Pest vált a központjává. A 19. században egyre nőtt a különböző anyagból készült pipák népszerűsége, amely a reformkorban érte el tetőpontját. Ekkorra a pipázás egyéni és társas kedvteléssé vált, és a nemesi életmódnak is jelképe lett. Népszerűségét, a polgári társadalomban betöltött szerepét jelzi az is, hogy a Vasárnapi Újság 1859. augusztus 14.-i számában egy bizonyos S.J. egy rövidebb cikket szentelt a tajtékpipa készítésének. A mívesen megmunkált pipák ebben a korszakban arra is alkalmasak voltak, hogy a férfiember politikai véleményéről tudósítsanak. Az 1800- as években például Napóleon kultuszát számos pipaábrázolás igazolja, de a koronás magyar címerrel ellátott pipákkal is a nemzeti törekvéseket nyilvánították ki gazdáik. A pipáról ezért nem túlzás kijelenteni, hogy maga a kézzel fogható korízlés. Látszik rajtuk a korszak kedvelt ornamentikája, kedvelt képi világa, díszítési módja. A rajtuk megjelenő minta és motívumkincs történeti perspektívában nyer értelmet. A pipa megjelenésétől kezdve kedvelt ajándéktárgy lett, a barátság megpecsételésének, a tisztelet kifejezésének a szimbóluma volt. A pipatórium vagy pipatartó – a pipák elhelyezését szolgáló faliállvány – a nemesi, majd a 19. századtól a paraszti házak berendezési tárgya lett.

A pipák készítőiről a korabeli népesség összeírásokból, foglalkozás szerinti jegyzékekből, irodalmi és történeti forrásokból tájékozódhatunk. A különböző anyagból készült pipák készítői megnevezésükben is elkülönültek egymástól, így megkülönböztetünk pipacsinálókat, pipafaragókat és pipametszőket. A cseréppipák a pipakészítők kezei közül kerültek ki, akik kezdetben a fazekascéh keretében űzték mesterségüket. A pipafaragók főleg csont-és fapipákkal látták el a lakosságot és a pipametszők türelmes munkájának eredményeként készültek el a tajtékpipák. A pipametszők céhen kívül működtek és az iparág az évszázadok során is megőrizte szabadfoglalkozású jellegét. A tajtékpipametszés ritka és időigényes munka volt. Precizitást, türelmet, szakértelmet kívánt. Az angol agyagpipa és közép-európai porcelánpipa elsőbbségét leghamarabb a tajtékpipa ingatta meg majd a tajtékkő a briar mellett hamar a legnépszerűbb pipaanyaggá vált. A tenger habjából megszülető Vénusz ajándékának tartották, ezért nevezik tajtéknak – vagy franciául l’écume de mer-nek, mert a tenger hullámának megkövesedett habjára emlékeztet. A tajték vagy szépiolitkő, szürkés vagy sárgásfehér színű tengeri ürülék. Több millió éve élt tengeri állatok és növények fosszilis maradványaiból kialakult ásványi anyag, magas víztartalmú magnézium-hidroszilikát. Rendszerint vörösagyagba ágyazva, 10-15 méter mélységben található. A legjobb minőségű tajtékot – még lágy, képlékeny állapotban – Törökországban, Anatóliában (Eski, Sehir, Kilcsik, Livada) bányásszák. A műtajték felfedezése – ruhlai Kristof Dreiss találmánya nyomán (1770-es évek) – megsokszorozta a tajtékpipa gyártásának lehetőségét, és az új eljárással a rossz minőségű vagy formájú tajtékdarabokat, a tajték faragásakor összegyűlt hulladékot is fel tudták használni. A friss tajtékpipa hófehér színű, és a használata során válik arany barnává. A tajték igen jól faragható anyag, amelyet vízben puhítanak a metszés előtt, így bonyolultabb motívumok is megjeleníthetővé válnak a pipákon. Az első hónapokban tiszta, száraz kézzel kell megfogni a pipát, mert azon a legkisebb szennyeződés is nyomot hagy. A tajtékpipáról úgy tartják, hogy legelső darabja Magyarországon készült, és innen indulva hódította meg a világot. Több variáns maradt fenn a keletkezéséről, amelyek közül íme az egyik: Andrássy István gróf – aki egykor Rákóczi oldalán harcolt, majd később császári diplomata lett – Törökországban járt követként. A szultántól ajándékba díszes kardot, két rabnőt és egy nagy értékű tajtékkövet kapott, amelyből itthon a híres pesti ezermesterrel Kovács 113 Károllyal készíttetett pipát. Egy másik fennmaradt történet szerint a mester rögtön két pipát készített, és a másodikat megtartotta magának. Később felfedezte, hogy ahol az ujjával a fejhez ért, a habkő szép, arany barnára színeződött. Rájött, hogy a változást nem a bőre, hanem a rátapadt cipészviasz okozta. Később az egész pipát bekente vele, és a viasztól nem csak a pipa felülete barnult meg, de a füst is zamatosabb lett. Akár igaz a történet akár nem, minden esetre a viaszozás kihagyhatatlan része a tajtékpipa készítésének. A tajtékpipa metszése után a rézezők, ötvösök munkájára is szükség volt, akik a szükséges vereteket és kupakokat készítették. A réz mellett más fémötvözetet is használtak, de fedték a pipát saját anyagából készült felsőrésszel is, illetve az előkelő rétegek képviselői szívesen csináltattak pipájukra ezüstkupakot. Szerencsés helyzetben vagyunk, ha olyan pipával találkozunk, aminek a kupakjába beleütötték az eredetiséget igazoló ötvösjegyet, így az a pipák készítésének helyét és idejét, mesterét is segíthet meghatározni.

A tajtékpipa tehát használata során válik egyre értékesebbé, hiszen a legmutatósabb, legértékesebb darabok barnák. A tajtékpipa – a laza szerkezetű anyagának köszönhetően – száraz, kellemes füstöt ad, nem kell pihentetni, nem veszi át annyira a dohány ízét.

A tajtékpipát a 20. század elejétől kezdve először a polgárság kezdte elhagyni, a magyar parasztság többsége pedig az 1. világháború után kezdett áttérni a cigarettázásra. A pipázás népszerűtlenné válását az is okozta, hogy hosszasabb előkészületei egyre kevésbé illeszkedtek a gyorsuló életritmusba, kellékei egyre terhesebbé váltak.

A pipa különböző kultúrákban betöltött szerepét jelzi, hogy a képzőművészeti alkotásokon, angol, portugál, spanyol festők életképein a 16. század óta találkozhatunk a tárgy ábrázolásával, a pipázó férfi alakjával. A dohányzás átélése, inspiráló hatása nyomot hagyott Schiller, Baudelaire, Rimbaud, Byron irodalmi hagyatékán, de Tolsztoj, Thomas Mann, Conan Doyle, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő, Krúdy Gyula és a képeken derűsen mosolygó Móricz Zsigmond életműve ugyancsak hiányos maradt volna a dohányzás jelenléte, átélése nélkül.