A múzeum egyik büszkesége Visy Zsolt ásatásán került elő a 2000. sír fedőlapjaként. A temetkezés egy idős házaspár maradványait rejtette. Az ókori sírrablók minden olyan leletet magukkal vittek, amely alkalmas lenne a kormeghatározásra, így csak nagyjából lehet keltezni a sírt a 4. század második felére.

A dombormű a Mithras-ikonográfia egyik leglényegesebb momentumát, a bikaölést ábrázolja. A jelenetet bemutató képek a Római Birodalom minden részén egységes kompozíció alapján, általában azonos szereplőkkel készültek. A mi reliefünkön a következők láthatók: Mithras, a bika, a kutya, a kígyó, a holló, a skorpió, Cautes, Cautopates, Sol és Luna. A szereplők mindegyike megfeleltethető egy-egy égitestnek, illetve csillagképnek.

Az itt csak jelzésszerűen megjelenített barlangban játszódó esemény fő alakja Mithras. Az ifjú derékon megkötött tunikát, vállán ívben kilendülő, korongfibulával összefogott köpenyt, fején phrygiai sapkát visel. Lábán finom ráncok jelölik a nadrágot, övéről díszítetlen tőrhüvely csüng. Mithras bal lábával a bika hátán térdel, jobb lábát lefelé nyújtja. Bal kezével az állat orrlyukába illetve szájába nyúlva felrántja a bika fejét, jobbjával a bika vállába szúr. A mozdulattól a bika nyaklebernyege megfeszül, nyelvét kinyújtja, haldoklik. Az állat teste a földön van, jobb hátsó lábát Mithras a földre szorítja, bal hátsó és jobb mellső lába a has alá hajlik, bal mellső lábával kapálózik. Felfelé ívelő farkából kalász sarjad, ami ugyancsak megfeleltethető egy csillagképnek.

A kutya az állat jobb mellső lábánál ugrik felfelé, hátsó lábai közül csak a bal látszik, mellyel felfelé rugaszkodik, mellső lábai kissé behajlítottak. Nyakán széles, sima nyakörv látható. Száját kinyitja, kinyújtott nyelvével a domborművön eredetileg csak festéssel ábrázolt, mára már nem látható vércseppeket, a bika lecsorgó vérét nyalta le. A kicsorgó vér a Tejút szimbóluma volt.

A kígyó teljes egészében már nincs meg, teste egy részét még a római korban, a dombormű helyére illesztésekor lefaragták. Farka vége látható a bika hasa alatt, a bal hátsó lábszár mellett. A kígyó teste feje felé eső felső részével felágaskodik, fején háromosztatú taraj van, eredetileg ő is a bika vérét nyalta. A skorpió elnagyoltan ábrázolt, a bika teste alatt ismerhető fel, amint mindkét ollójával belemar a bika heréjébe. A holló a relief bal felső sarkában, Mithras köpenyének felső csücskén áll, bal szárnyát kissé nyitva tartja.

Cautes és Cautopates, az Ikrek csillagkép megszemélyesítői a dombormű jobb illetve bal oldalán láthatók. Mindketten derékon megkötött hosszú ujjú chitont, phrygiai sapkát, lábukon nadrágot viselnek. Cautopates bal kezében lefelé fordított, Cautes jobb kezében felfelé fordított fáklyát tart. Másik kezükben mindketten egy, a végén csigavonalban tekeredő botot, úgynevezett pedumot tartanak.

A dombormű jobb illetve bal felső sarkában Sol, a Napisten és Luna, a Holdistennő látható, mindkettejük ábrázolása alatt egy vékony felhősáv van, mely elválasztja őket a főjelenettől. Sol négylovas kocsin, quadrigán érkezik, a kocsi azonban nem látható, csak a négy ló utal erre. A Napisten arcát a szemlélővel szembe fordítja, haja göndör, fejét hét sugárból álló koszorú övezi. Lunát profilból láthatjuk, haja kontyba kötött, fején a félhold sarlója látszik. Az istennő vállát a holdsarló alól leomló félköríves fátyol takarja, jobb karját kinyújtja, kétlovas kocsiját, a bigát hajtja, mely Sol kocsijához hasonlóan szintén nem látszik. Luna úgy tűnik éppen kifelé halad a kompozícióból, míg Sol alakja statikus. Ez a fajta megjelenítés általános a Mithras kompozíciókon, általában Sol közeledik a főjelenethez, a mi esetünkben már itt is van, Luna pedig távolodik attól.

Mithras keleti származású isten volt, neve Mithra alakban fordul elő hettita, perzsa és indiai feliratokban, vallási szövegekben. A Krisztus születése előtti századokban számos hellenisztikus királyság uralkodója viselte a Mithridatész (jelentése: Mithras adta, Mithras által adott) nevet. A Római Birodalomban a Kr. u. első század végétől kerülnek elő a rá vonatkozó írott és tárgyi emlékek. Előbbiek sajnos nem túl bőbeszédűek: nem maradt fenn hosszabb, összefüggő szöveg a vallás tanításairól, Mithras életéről. Sokkal gazdagabbak a régészeti források, amelyeket több száz lelőhelyen tártak fel. Ezek alapján azonban csak részben lehet rekonstruálni Mithras tisztelőinek hitét. Hasonló lenne a helyzet, ha elveszett volna az Újszövetség, vele együtt az egyházatyák minden írása, és csak a stációk alapján próbálnánk megérteni a kereszténység lényegét.

A források hiánya azzal is összefügg, hogy a Mithras-hit misztériumvallás volt: tanításait csak a beavatottak ismerhették, akik gondosan ügyeltek arra, hogy mi kerülhet a nyilvánosság elé. A titoktartás megszegésével az isten haragját vonták volna magukra. A tanítások fontos része lehetett az a tudás, ami segítette a híveket, hogy haláluk után lelkük eljusson a megfelelő égi szférába.

A megismerést nehezíti, hogy az istent három évszázadon keresztül, hatalmas területen tisztelték a birodalomban. Az egyes területek más-más hagyományokkal rendelkeztek, és a beavatottak sora a rabszolgától a katonán át a senatorig terjedt. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a vallásnak számos változata alakult ki. Különösen azért, mert az egyes közösségek egymástól függetlenek voltak, vagyis a gyülekezeteknek nem volt olyan hierarchikus szervezete, mint a kereszténységnek.

Az istent barlangszerűen kialakított templomban tisztelték, amely az egész világmindenség szimbóluma volt. Az előtérből lehetett bejutni a szentélybe, amelynek két oldalán fekvőhelyeket alakítottak ki a hívők számára, a közöttük húzódó folyosó vezetett a kultuszképekhez. Ezek alapján lehet nagyjából rekonstruálni Mithras tetteit. Az isten sziklából született, sziklába lőtt nyílvesszejével vizet fakasztott, majd erőt vett egy bikán, amelyet feláldozva megteremtette a világot. Hatalma előtt Sol napisten is térdet hajtott, akivel Mithras – a közösen elfogyasztott áldozati lakoma után – együtt szállt fel az őket égbe repítő lovas kocsira. 

Mithras közösségébe csak férfiak léphettek be, félelmetes próbák során át. A hét papi fokozatot a hét bolygót uraló istenségek oltalmazták. Virunumból előkerült a tagokat nyilvántartó bronztábla. Erre nemcsak az újonnan felvettek nevét és a tagok fokozatát jegyezték fel, de a tagtársak halálát is. A kicsi templomokban kevés hívő fért el, ezért a gyülekezet növekedése annak osztódásához, új közösség alapításához vezetett. Ennek emlékét egy másik lista őrizte meg.

A szertartások során eljátszották Mithras életének fontos pillanatait, jelenné téve ezzel a mitikus múltat. A szertartás központi eseménye volt a szent lakoma, amelyen a Mithrast és Solt megszemélyesítő papokat alacsonyabb rangú társaik álarcban szolgálták ki. A kereszténység államvallássá tétele megpecsételte Mithras sorsát is: 392-ben I. Theodosius betiltotta minden pogány ünnep megtartását még a magánházaknál is. Az isten még álló templomait a keresztények feldúlták, kultusztárgyait darabokra törték.

Irodalom:
BECK, ROGER: The Religion of the Mithras Cult in the Roman Empire: Mysteries of the Unconquered Sun. Oxford, 2006.
CLAUSS, MANFRED: The Roman Cult of Mithras. New York, 2001.
GOLDSWORTHY, ADRIAN: The Complete Roman Army. London, 2003.
LÁSZLÓ LEVENTE-NAGY LEVENTE-SZABÓ ÁDÁM: Mithras és misztériumai 1-2. h. n., 2005.
PICCOTTINI, GERNOT: Mithrastempel in Virunum. Klagenfurt, 1994.
TÓTH ISTVÁN: Mithras Pannonicus. Esszék - Essays. Budapest, 2007.
VERMASEREN, MAARTEN J.:Corpus Inscriptionum et Monumentorum Religionis Mithriacae. Vol. 1. The Hague, 1956.