Törökkori sütőharang Dunaújvárosból
1993-ban egy feltárás során kerültek elő Dunaújváros-Rácdombról egy sütőharang töredékei. A tárgyat sikerült teljesen restaurálni, kiegészíteni. A szürke, pelyvával soványított, kaviccsal bélelt, kézzel formált sütőharang átmérője 54 cm, magassága 26,6 cm. Használata során a tárgy valószínűleg megrepedezett, ezért több helyen vassal erősítették meg, ezek a korrodált vasdarabok a tárgy felületén több helyen láthatók. A fül D átmetszetű, fesztávolsága 18 cm, a fül egyik oldalán szellőzőlyuk van.
A törökök 1541-ben vették be Budát, ekkor került Pentele is a kezükre. Az első időszakban török katonaság nem állomásozott a településen. A Rácdombra Hüsszein budai pasa építtetett palánkvárat, valószínűleg 1634-ben, tehát ekkortól számolhatunk rendszeres török őrséggel. Evlia Cselebitől tudható, hogy 1661-ben, amíg a törökök Erdélyben harcoltak, a keresztények felégették, de a következő évben már az akkori budai pasa helyreállította. A várról – melyben háromszáz fős katonaság állomásozott – Heinrich Ottendorff készített rajzot. Alaprajza négyszögletes volt, sarkain lekerekített bástyák álltak, kaputornyai voltak, nyugatról árok védte. Az itt állomásozó katonák délszláv eredetű népcsoportokhoz tartoztak.
A fent említett leletmentésen szép számmal került elő a török kor jellegzetes kerámiája, mázas tálak, talpas tálak, fazekak, sütőharangok. A dunaújvárosihoz hasonló sütőharang töredékeit gyakran találják meg a török uralom alatt álló területek palánkvárainak feltárásai során. Az edénytípus használata ebben az időszakban a Balkánon volt a legjellemzőbb. Mivel ezekben a várakban leginkább nem török, hanem délszláv eredetű katonaság állomásozott, magyarországi előfordulásuk sem meglepő.
A sütőharangok használata nem kizárólag erre a korszakra korlátozódik. Már az őskorból is ismertek és helyenként még napjainkban is alkalmazzák őket. Jellemzően agyagból készültek, de fémből és kőből készült példányok is léteztek. A kézzel formált sütőharangok formája tulajdonképpen az évezredek során ugyanolyan volt – harang alakúak, egy fülük van, az edény felső részén –, a korongolt sütőharangok nagyobb formaváltozatosságot mutatnak. A hazai régészeti anyagban is megtalálni a sütőharangokat az őskortól kezdve az újkorig. Ekkor sem szűnt meg a használatuk, a néprajzi irodalomból jól ismert, hogy Magyarország egyes vidékein még a 20. században is előfordultak.
A sütőharangok kiégetése nem égetőkemencékben történt, hanem vagy égetőgödörben, vagy azon a tüzelőhelyen, ahol a későbbiekben használták őket. Jellemzően nem fazekastermék volt, általában otthon készítették. Általában kovásztalan lepénykenyeret sütöttek velük. Ehhez első lépésként a sütőfelületen tüzet raktak, majd amikor az leégett, a parazsat lekotorták és a felforrósított felületre tették a tésztát, amit leborítottak a sütőharanggal. Egy-egy adag általában egy család számára volt elegendő. A sütőfelület lehetett egy sima, átégett felület, de az is előfordult, hogy kisebb tüzelőhelyet alakítottak ki erre a célra. A Szekszárd-Újpalánki vár feltárása során találtak olyan tüzelőhelyet, amelyet téglával raktak ki.
A törökkori sütőharangok agyagból készültek. Az agyagot pelyvával soványították, ettől a kiégetett anyag szerkezete laza lett és jobb lett a hőmegtartó képessége is. Ez utóbbit azzal is erősítették, hogy a harang belső oldalára, a már megszáradt agyagra egy külön kaviccsal kevert agyagréteget kentek, majd ez után égették ki a tárgyat. Peremüket a falnál vastagabbra képezték ki és legömbölyítették. A fülek kör- vagy D-átmetszetűek, fesztávolságuk általában 15-20 cm. Több sütőharangon megfigyelhető – ahogy a dunaújvárosin is –, hogy a fül egyik oldalán, kívülről befelé szellőzőlyukat fúrtak. Gaál Attila véleménye szerint ez egy gőz- és hőszabályozó szelep lehetett, oly módon, hogy ha szükség volt rá, akkor egy dugóval a nyílás elzárható volt. Ez a nagyméretű sütőharangok esetében azért lehetett hasznos, mert azok alatt már nem csak kovásztalan kenyeret, hanem húst és más tésztaféléket is sütöttek.
Buza Andrea
régész
Felhasznált irodalom
