November hónap műtárgyának a fenti képen látható szakajtót választottam, mely azon túl, hogy „ízig-vérig néprajzos tárgy”-egy hagyományos paraszt háztartás elmaradhatatlan kelléke- furcsa mód akár a 2020-as év egyik jelképe is lehetne. A szakajtó az otthoni kenyérsütés eszköze -ebben pihen, kel a dagasztott tészta -és mint ilyen szerepe újból felértékelődni látszik a napjaink lelkes kovásznevelői és „karanténpékjei” szemében.

A szakajtó további elnevezése még a kelesztőedény, vájolókosár. Formája a kenyérével áll összhangban, ezért kerek, általában fonott kosár, a Szigetközben, Bodrogközben, a Bódva és a Hernád mentén fából faragott tál. Alkalmazása hazánkban a 16. századtól kimutatható.

A fent látható darab különlegessége, hogy formája a megszokott kör alaktól eltérően ovális. Zsuppból fonott, felső szélén vesszőhasítékból készült szegő látható. Magassága 14-, hossza 49-, szélessége 25 centiméter. A múzeum tulajdonába vásárlás útján került, 1955-ben.

A kenyér hazánkban alapélelmiszer, fogyasztása a többi gabonaételhez viszonyítva is kiemelkedő: „a kenyér táplálkozáskultúrában betöltött szerepét hangsúlyozta az is, ahogy bántak vele. Nemcsak élelem volt, hanem annál több: meghatározott helye volt az asztalon, szépen hímzett ruhával takarták le. Csak a gazda szelhette meg, fogyasztását a gazdasszony felügyelte.”

A napjainkban is népszerű otthoni kenyérsütés cseppet sem újkeletű, tulajdonképpen csak pár évtizede kopott ki a háziasszonyok feladatai közül. „A parasztgazdaságok az önellátás eszményét a kenyérsütés abbahagyásával adták föl teljesen.” Nagyjából az 1960-as évektől tértek át a falusi háztartásokban is a bolti kenyér fogyasztására, addig a kenyeret (és egyéb péktermékeket) otthon, a kemencében sütötték.  Egyszerre nagy mennyiséget készítettek, a házi kenyér-a boltival ellentétben-napokik, sőt hetekig friss maradt.

A tészta kelesztéséhez használt anyag a gyári sajtolt élesztő előtt, a kovász vagy kovászmag- a „sütnyivaló” volt. A kovász elnevezés alapvetően a teljes lisztmennyiség egy részéből kevert erjesztett tészta, ezt a népnyelv „kiskovász”, „anyakovász”, esetleg „párkovász” néven ismeri.

Ettől némiképp eltérő kelesztőanyag az úgynevezett kovászmag. Ez legtöbbször a már érett tészta egy félretett nyers darabja, vagy teknővakarék, melyet szárítva, vagy nedvszívó korpával, esetenként (pl. Erdélyben) sóval bedörzsölve tároltak, majd a sütés előtt vízben áztattak. Ezt a tartósított erjesztőanyagot hosszabb időre, többnyire egy egész évre előre, nyár végén a vagy szüret után készítették.  

Az olyan kovászmag használata, amelyet más háztartásban használnak fel, mint ahol készül a vándorkovász, nálunk csak kivételesen fordult elő. Ez utóbbi napjainkban egyre népszerűbb, saját ismeretségi körömben, sőt a közösségi média oldalakon is több alkalommal találkoztam a kovász továbbadásának jelenségével.

Érdekesség, hogy Pentelén egykor erjesztőanyag gyanánt korpával kevert borhabot használtak. A borhabot a következőképpen nyerték: a szőlőt kádban összetörték, megtaposták majd miután forrásnak indult habját vödörrel lemerték. Ezt a habot később korpával keverve, ponyván szétterítve, a padláson tárolták. Egy vödörnyi borhabból készített „élesztő” egy család egy évre elegendő mennyiségét fedezte.

A kenyérsütés hosszadalmas folyamat és fáradtságos munka volt: lebonyolítása 15–16 órát is igénybe vett. „Arra törekedtek, hogy a kovász érlelése és a dagasztás éjszaka történjék. Ehhez délután három-négy óra körül áztatták meg az erjesztőanyagot, szitálták a lisztet, nyolc-kilenc körül kovászoltak, ezután az asszony lefekhetett. Hajnali két-három órakor kezdett dagasztani. Míg a tészta érett, be-fűtötték a kemencét. Öt óra körül vetették be a kenyereket, és a hétórai harangszóra készen kiszedték.”

A tészta érlelése több szakaszban történt. Ennek a folyamatnak az utolsó, legrövidebb fázisát nevezik kelesztésnek; azt a szakaszt amig a tészta a szakajtóban pihen. Ezt megelőzően a teljes tésztamennyiség a teknőben várakozik, a szakajtóban azonban már kenyérnyi mennyiségekre osztva kel. -Éppen ezért, megfigyelhető, hogy egy háztartásban annyi szakajtót találunk ahány kenyeret egyszerre sütni szoktak.

Sütés előtt kenyereket közvetlenül a szakajtóból borították a sütőlapátra. „A szakajtó alkalmazásának az az értelme, hogy a tészta a kelesztés alatt nyert lazítottságát megőrizve kerüljön a kemencébe.”

A szakajtókat sok helyen a bolti kenyérre való áttérés után sem dobták ki; tojást, hagymát, krumplit stb. tároltak benne. (Ez volt a sorsa a múzeum ovális szakajtójának is.)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        Kiss Rebeka

Felhasznált forrás: