A múzeumokban vannak kis leletek, vannak nagy leletek, néha pedig akkorát találnak a régészek, hogy az be sem fér az épületbe. Az Intercisa Múzeum gyűjteményében ilyenek a szarkofágok, amelyeket a kőtár területén lehet megtekinteni április 15-től október 15-ig. Közöttük is különleges helyet foglal el a 430. sír kőkoporsója. (1. kép)

A szarkofág görög eredetű kifejezés, szó szerinti jelentése ’húsevő.’ Ez utalás arra, hogy a kőládába temetett halottak csontjáról a hús idővel lebomlik, vagyis azt a kő ’megeszi.’ Pannoniában a Kr. u. 2. század végén jelennek meg, a korhasztásos temetkezés terjedésével párhuzamosan, de zömüket a 3. századra keltezik. Így van ez Intercisa esetében is, ahol a feliratok tanúsága szerint a legtöbb példányt a Hemesa (ma Homsz) városáról elnevezett katonai alakulat tagjainak faragták ki. Valószínűleg a lakosság keleti eredetével is magyarázható, hogy Intercisában kiemelkedő számban kerültek elő az olcsónak igazán nem mondható kőkoporsók. Szerencsére a 3. században a császárok jól megfizették a katonaságot.

A tetőt vaskapcsokkal erősítették az alsó részhez, a közöttük maradt hézagot pedig körben habarccsal zárták le. A korai császárkorban a szarkofágokat gyakran a föld felszínén helyezték el kis szentélyépületeken belül. A kései császárkorban gyakrabban süllyesztik őket a földbe. Régebben arra gondoltak, hogy ennek a sírrablások elharapózása volt az oka, de lehet, hogy a szokás ettől függetlenül változott meg.

A 430. sír szarkofágját érintetlenül találták a régészek, ami ritka szerencsének számít. (2. kép) Az építkezések miatt nem lehetett pontos megfigyelést végezni, de valószínű, hogy egy, a sírgödörbe vezető rámpán eresztették le végső helyére. Jellegzetes teteje a római házak cserepekkel fedett tetőszerkezetét idézi. Ez utalás arra, hogy a kőláda a halott végső otthona. Csak egyik oldalát díszítették, ezen kétfelől egy-egy bánatos, szárnyas genius látható, akik lefelé fordított fáklyára támaszkodnak. (3. kép) A genius eredetileg a római férfiak egyik lelke volt, amely a halál után szellemként élt tovább. A fogalom jelentése később kibővült: olyan védőszellemeket tiszteltek bennük, amelyek akár katonai alakulatokat, vagy egész népeket óvtak a veszélyektől. A szarkofágok egyes részeit festéssel is díszítették, ennek a 430-as sírnál nem maradt nyoma. Középen üresen maradt a nagyméretű feliratos mező, ahol a halott nevét, életkorát, pályafutásának fontosabb állomásait szokták megörökíteni. Ennek hiányában, sajnos, nem tudjuk, hogy kit fektettek a sírba.

Márpedig ennél a leletnél éppen maga a halott a legérdekesebb. Amikor 1963 őszén Vágó Eszter ásatásán előkerült a sír, a fél város csodájára járt. (4. kép) A tető felemelése után ugyanis kiderült, hogy a szarkofágban egy mumifikált halott feküdt, akinek megmaradt a haja, bőre, szemgolyói, szíve, tüdeje. (5-7. kép) A halott testét és végtagjait külön-külön több réteg, gyantával átitatott vászonnal tekerték körbe. (8. kép) A szarkofág aljára cserszömörce vesszeit és leveleit szórták, amit egy vászonnal terítettek le. (9. kép) Erre fektették a holttestet nyújtott végtagokkal. Vele együtt temették el parafa talpbetétes bőrpapucsát is. (10. kép) Egyetlen további melléklet volt még a kőládában: egy darab szivacs a bal térde közelében. (11. kép)

Hasonló temetkezések Pannoniában mindössze négy lelőhelyről ismertek: Carnuntumból (egy sír), Brigetióból (három sír, négy halott), Aquincumból (öt sír) és Intercisából (hat sír). A másik három település (ma Bad Deutsch-Altenburg, Komárom, Budapest) legiós táborhely volt, Dunaújváros az egyetlen, ahol csak ezerfős, auxiliaris alakulat állomásozott. A sírok közös jellemzője a különféle anyagú és szövésű, gyantával átitatott szövetek használata a test bandázsolása során. Ugyancsak gyakori lelet a parafabetétes halotti cipő, papucs. A sírokból néha egészen különleges tárgyak is előkerülnek (például augur, tehát madárjós botjának aranyozott ezüst része, gyümölcsmagvak), de többségük tipikus sírleletnek számít (fibulák, hajtűk, üvegedények, ládikák, pénzérmék stb.). A sírokban talált pénzek alapján úgy tűnik, hogy a hasonló rítusú halottakat a 4. század első felében temették el.

Maga az intercisai szarkofág tehát inkább a 2. század végére, a 3. század első két harmadára keltezhető, a temetkezés módja viszont inkább a 4. század első felére. A római kori leletanyagban nem példa nélküli a szarkofágok „újrahasznosítása,” a brigetiói sírok esetében ezt bizonyítani is lehetett. Hasonló gyakorlat elképzelhető Intercisában is: a régi ’tulajdonosokat’ eltávolították, a kőkoporsók pedig új ’lakókat’ kaptak a 4. században.

Nem tudjuk, hogy milyen társadalmi csoporthoz tartozhattak a halottak, akiknek a rokonai ilyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a test épsége, szépsége megőrzésének. Előfordul közöttük férfi, nő és gyermek is. Mind a négy lelőhelyen erős keleti, mindenekelőtt szíriai hatásokat lehet megfigyelni. A 4. század első felében már nem üldözik a keresztényeket, és még engedélyezik a többi vallás működését. Megfelelő írásos források híján lehetetlen megmondai, hogy esetleg valamelyik keleti eredetű vallás egyik szektája áll-e a jelenség mögött, amelyik a század második felére megszűnik. Az valószínű, hogy vagyonos családokról van szó, mert nem lehetett olcsó mulatság a szarkofágok készíttetése, beszerzése, a holttest felkészítésében szerepet kapó specialista közreműködése.  

A sír leleteit a következő hónapokban az Intercisa Múzeum új időszaki kiállításán lehet megtekinteni, ha a járványhelyzet ezt megengedi.

Keszi Tamás

régész

Felhasznált irodalom:

B. VÁGÓ Eszter: Előzetes jelentés az 1957–1968. évi intercisai ásatásokról. Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis X (1969) 166-169.

B. VÁGÓ, Eszter: Ausgrabungen in Intercisa (1957–1969). Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis XI (1971) 109-119.

B. VÁGÓ, Eszter–BÓNA, István: Die Gräberfelder von Intercisa. Der spätrömische Südostfriedhof. Budapest, 1976.

BARKÓCZY, László: New Data on the History of Late Roman Brigetio. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae Tom. XIII. Fasc. 1-2. (1965) 215-257.

de Jong, Lidewijde: The Archaeology of Death in Roman Syria: Burial, Commemoration, and Empire. Cambridge, 2017.

ERDÉLYI Gizella: A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon. Budapest, 1974.

LŐRINCZ Barnabár: Vezető az Intercisa Múzeum római kőtárához. Dunaújváros, 1996.

MÓCSY, András: Pannonia and Upper Moesia: a history of the Middle Danube provinces of the Roman Empire. London–Boston, 1974.

NAGY Lajos: Aquincumi múmiatemetkezések. Mumienbegräbnisse aus Aquincum. Dissertationes Pannonicae Musei Nationalis Hungarici Ser. I. Fasc. 4. Bp. 1935.

ONIANS, Richard Broxton: The origins of European thought about die body, the mind, die soul, the world, time and fate: new interpretation of Greek, Roman and kindred evidence, also of some basic Jewish and Christian beliefs. Cambridge, 1951.

Sz. PÓCZY Klára: Újabb aquincumi múmiasírok. Archaeologiai Értesítő 91 (1964) 176-191.

Sz. PÓCZY Klára, What the mummy burials in Late Roman Pannonia reveal. Antaeus. Communicationes ex Instituto Archaeologico Academiae Scientiarum Hungaricae 24/1997-1998 (1999) 420-442, 759-766.

Topál Judit–Németh Margit, Verses szarkofág mumifikált temetkezéssel a Bécsi-úti sírmezőből. Beschrifteter Sarkophag mit mumifizierter Bestattung vom Gräberfeld an der Bécsi-Strasse. Budapest Régiségei XXVII (1991) 73-84.

Ubi Erat Lupa. Bilddatenbank zu antiken Steindenkmälern (http://lupa.at/3868, hozzáférés: 2020. december 8.)