Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2019.SZEPTEMBER HÓNAP MŰTÁRGYA - KÓRHÁZTÖRTÉNETI ÉRDEKESSÉGEK

2019. szeptember 12.

Szeptember hónap műtárgyának nem egy tárgyat választottam, hanem több olyat, melyek egy intézmény elmúlt évtizedekbeli történetéhez kapcsolódnak: cikkemben röviden a dunaújvárosi egészségügy első másfél évtizedét kívánom bemutatni az olvasó számára. Jelen cikket azért is tartom fontosnak, mert e hónap végén lesz 54 éve, hogy a kórházat átadták a városnak. A bemutatott eszközök a kórház életét „dokumentálják”, bekerülésük is több időponthoz köthető. A csatolt képeken a következő eszközök láthatók: vérnyomásmérő fadobozban (1. és 2. kép), mellkascsapoló szett fadobozban (3. és 4. kép), gerinccsapoló készlet fadobozban (5. kép) és néhány apróbb tárgy: vesetál, érfogócsipesz, szike és fogászati eszközök (6. kép). A gyűjtemény legfrissebb tárgya egy az „Üzenet az élőknek!” című színi előadást hirdető, 2015-ben bekerült plakát (7. kép), melynek rendezője dr. Groszmann Sándor volt. De ki is volt dr. Groszmann Sándor? Ennek kiderítéséhez ismerjük meg jobban a kórház történetét.

Dunaújváros az ország első szocialista-realista stílusban épült városa, mely a Dunapentele falu melletti területen épült fel. A fejlődés akkor indult meg, mikor a MDP Központi Vezetősége döntést hozott egy új vaskohászati kombinát felépítéséről 1949-ben, mely mellé lakótelepet is terveztek. Az eredeti tervek szerint a gyár Mohácson épült volna fel, azonban a megromlott jugoszláv-magyar viszony miatt új helyszínt kellett keresni. A választás a Dunapentelére esett, melynek a földrajzi adottságai is kiválóak voltak. A mohácsi építkezést 1950 tavaszán állították le véglegesen, mindent megváltoztatva Dunapentele életében. A Duna Menti Kohászati Kombinátnak és a hozzá kapcsolódó lakótelepnek a felépítése az első öt éves terv kulcspontja volt: a gyár és a város élete már kezdetektől fogva szorosan összefonódott.

Az építkezésen egyaránt részt vettek Dunapentele és a környező települések lakói, de új munkaerő is áramlani kezdett ide. Ifjúsági táborokat is szerveztek, melyek keretében a fiatalok két hetes turnusokban váltották egymást. Sokan hosszú távú, vagy akár a végleges itt maradásra készültek. 1951. április 29-én a települést várossá nyilvánítottak Dunapentele ideiglenes elnevezéssel. A település fejlődését mutatja a lakosságszám növekedése is: 1949-ben 4200 fő lakott Dunapentelén, 1956-ban már 30 ezer fő.
Mivel a lakosság száma egyre nőtt, szükség lett egy minden igényt kielégítő, modern kórházra.

 

A sztálinvárosi egészségügy kezdetei

Az Egészügyi Minisztérium eleinte Dunaföldvárra tervezett egy kórházat, amely kiszolgálta volna a megyei igényeket, de a gyorsan növekvő város azt mutatta, hogy itt nagyon szükség van rá. Rövidesen elkészült egy 400 ágyas kórház terve, melynek az építése is megindult, de csak 1965-re készült el. Az építkezés befejezéséig több létesítményt is igénybe vettek: egy anya- és csecsemőotthont, néhány lakóépületet, valamint az épülő Rendelőintézet egy részét is.

1950-ben megalakult a Városi Tanács, valamint Egészségügyi Osztálya, melynek első vezetője dr. Erpf Károly volt. A legfontosabb feladat az építkezők egészségügyi ellátásának megfelelő megszervezése volt. Az építkezésre érkezőket a Szórád Márton út egyik elkészült barakkjában fertőtlenítő várta, ahol szűrőállomást, valamint a munkaalkalmassági vizsgálatok elvégzésére alkalmas szobát is kialakítottak. Az ideérkezők szűrésen estek át, tífuszoltást kaptak, valamint szükség esetén fertőtlenítették őket. Egészségügyi kartont állítottak ki a dolgozók részére, mellyel munkaképességüket tudták igazolni. Mindezek ellenére kórház hiányában az ellátásra szoruló betegeket még Székesfehérvárra kellett átirányítani.

1951-ben négy orvos dolgozott Dunapentelén, de rövidesen újak is érkeztek, köztük dr. Grosszman Sándor, a kórház első igazgatója és dr. Liptai László, aki később tanácsi osztályvezetőként megszervezte a város egészségügyi szolgálatát.

Az első körzeti- és fogorvosi rendelő a Május 1. utca elsőként felépült kockaépületében nyitotta meg kapuit. Szintén itt kapott helyet egy gyógyszertár és egy 1 ágyas fektető, amit később 40 ágyassá bővítettek. A rendelőt dr. Grosszman vezette, két képesített és két képesítetlen ápoló segítségével – de a dolgozókat továbbra is az elsőként kialakított barakkban vették fel. Fontos feladat volt, hogy a szállások higiéniájáért és tiszta ívóvízért folytatott küzdelmek.

Időközben zajlott az I. sz. Rendelőintézet építése, amit Ratkó Anna, egészügy miniszter adott át a város számára 1952. április 30-án. A Május 1. utcából ekkor költöztek át a Kossuth Lajos utca 1-3. szám alatti épületbe, valamint rendezték be a fektetőt az Úttörő utcában, mellyel létrejött az ún. „kiskórház”. A fektetőben 60 ágy kapott helyet, az intézetben pedig elsőként a belgyógyászati és a fertőző osztály munkája indult meg, majd hamarosan a sebészet is. A főorvos és egyben igazgató dr. Groszman Sándor lett, akivel szoros együttműködésben dolgozott dr. Pátkay József – aki majd a következő évben elvégzi az intézet első műtétét.

Az újonnan épült épületben irodákat, műszaki részleget, patológiát, műtőt, valamint előkészítő és posztoperatív osztályt helyeztek el a különféle szakrendelők, gondozók és diagnosztikai egységek mellett. 1952-ben elindult a radiológia, a bőr- és nemibeteg gondozó, a tüdőgondozó, valamint a szülészet is. Dr. Groszman munkáját „Érdemes orvos” kitüntetéssel ismerték el.

1953-ban állandó körzeti orvosi rendelő nyílt, gyermek- és nőgyógyászati osztály kezdett működni, valamint fül-orr-gégészet és általános sebészet. Megnyitotta kapuit a labor és a véradó állomás. 1954-től rendszeresek a terhes tanácsadások, megnyílt az intézeti gyógyszertár elődje. 1955-ben további osztályok nyíltak: onkológiai és traumatológiai gondozó.

1958-ban került átadásra a Technikum városrészben a Jálics János által tervezett szülőotthon, ahol műtők és gyermekgyógyászati osztály is helyet kapott, valamint az itteni konyha látta el a Rendelőintézet dolgozóit és betegeit is. A szülőotthon első csecsemője Egyed Pistike volt.
 

Úton az új kórház felé

Az 1950-es évekről elmondhatjuk, hogy az új kórház építésének kérdése végig kísérte az évtizedet: ahogy nőtt a város lakossága, úgy nőtt az igény is egy korszerű, modern kórház megépítésére. Miután az első tervek elkészültek azokon többször módosítottak, javítottak. Az építkezés 1960-ban indult meg, abban az évben, mikor városunk fennállásának 10. évfordulóját is ünnepelte. A rendelőintézet ekkor 8 osztállyal, azokon 240 ággyal működött, 60 orvos végezte gyógyító tevékenységét. Mindezek mellett 12 szakrendelés kapott helyet az épületben, valamint a véradó állomás havonta 25 l vért tudott biztosítani a rászorulóknak.

1962-ben nyílt meg az ernyőképszürő (tüdőszűrő) állomás, mely lehetővé tette a TBC-s betegek mihamarabbi kiszűrését és gyógykezelését.

1962. december 10-én hosszas betegség után elhunyt a kórház első igazgató-főorvosa, dr. Groszmann Sándor, aki így nem érhette meg az épület átadását.

Az évtized első felében visszatérő probléma volt a kérdés: vajon mikorra fog az épület elkészülni? Az építkezés során számtalan nehézséggel kellett szembenézni: nem érkeztek meg időben a tervek, késett az építőanyag, stb. Végül a gondok ellenére 1965. szeptember 25-én ünnepélyesen megnyitotta kapuit a Korányi Sándor utca 2. szám alatt a kórház számos vendég jelenlétében. Dr. Végh Sándor igazgató-főorvos „vette át” a kórházat, mely működését 12 osztállyal 555 ágyon kezdte meg. Mellettük kialakítottak vizsgálókat, labort, mosodát, konyhát, raktár és számos más, a működéshez szükséges egységet.

A fejlesztések a későbbi években sem álltak meg: elég csak a D-szárny építési munkálataira, a különféle bővítésekre vagy a II. számú Rendelőintézet megépítésére gondolni.

 

                                                                                                                      Kronászt Margit

Felhasznált irodalom:

  1. Barka Gábor - Fehérvári Zoltán - Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, Dunaújváros, 2007.
  2. Csapó Gábor: Szent Pantaleon Kórház. Dunaújváros Nyomda, Dunaújváros, 1996.
  3. Kronászt Margit: A dunaújvárosi egészségügy története. A „kis kórháztól” a Szent Pantaleon Kórházig. In: Az Intercisa Múzeum évkönyve III. Intercisa Múzeum, Dunaújváros, 2019.
  4. Matussné Lendvai Márta: Új város születik. Dunaújváros, Intercisa Múzeum, Dunaújváros, 2001.
  5. Weiner Tibor – Valentiny Károly: Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1959.