Római kori játékok az Intercisa Múzeum gyűjteményéből
A játék az emberi tevékenység olyan sajátos formája, mely végigkíséri az ember és az emberiség egész életét. A játékok kialakulásával, társadalomban betöltött szerepével már az ókori tudósok is foglalkoztak. Hérodotosz, görög történetíró szerint a korában játszott játékok nagy részét a lüdek találták ki. Platon Törvények című munkájában pedig arról értekezik, hogy mennyire fontosak a játékok a törvényhozás szempontjából.
A görögök illetve a rómaiak által játszott játékok egy részét már a korábbi fejlett civilizációkban, Mezopotámiában, Egyiptomban is ismerték és játszották.
A világ legrégibb táblás játékát az Iráni Sahr-i Szúkhta lelőhelyen tárták fel, ehhez tartozott a jelenleg ismert legrégebbi dobókocka is. Többféle játékot ismerünk Egyiptomból is, innen ábrázolások, leírások és játékok is maradtak fenn.
Az ókori római és görög játékokat illetően már jól elkülöníthetők a gyermek és felnőtt játékok. Ez az osztályozás nem új keletű, már az ókorban is elfogadott volt. Az ismert római történetíró, Suetonius A hellének játékairól című könyvében már megkülönböztette a gyerekek és a felnőttek játékait, sőt ez utóbbit még ketté is osztotta, külön csoportba sorolva a lakomák alatt játszott játékokat. A mű sajnos eredetiben nem maradt fenn, csak görög nyelvű kivonatokban. Dióval, golyóval leginkább gyerekek játszottak csak, néha azonban kivétel is akadt. Suetonius Augustus császárról jegyezte fel, hogy szelleme pihentetésére kisfiúkkal golyózott vagy diózott. Csak felnőtteknek készített játékként tarthatjuk számon a különböző, erotikus alakban ábrázolt kis bronz illetve ezüst figurákat, melyeket a dobókockákhoz hasonlóan pöttyökkel láttak el, tehát egyfajta kockajátékot játszottak velük egykor. A táblás játékok közül a ludus latruncolorum, azaz rablócskák játéka volt a legnépszerűbb gazdag és szegény rétegek között egyaránt. Különbség csak a táblák és bábuk anyagában lehetett, a gazdagabbak értékesebb anyagból készült játékeszközökkel játszottak.
A római kori játékeszközök között speciális csoportot képviselnek a dobókockák. Bár alapvetően játékszerről van szó, azonban kockák szerepet kaphatnak jóslásokban is. Az ókori kockák említésénél fontos azt is megjegyezni, hogy nem minden esetben a mai dobókockához hasonló hat oldalú kockáról szól egy-egy korabeli forrás, a birkák sarokcsontját is használták kockajátékokhoz. Latinul külön nevük van, az alea az, amely megfelel a mostani dobókockának, a birka sarokcsontot talusnak hívták, görög neve asztragalosz. Ennek a kockának csak négy, hosszanti oldalát számították a játékban, két rövidebb végén ugyanis a kocka nem tudott megállni.
Az alea készülhetett nemesfémből, üvegből, bronzból, hegyi kristályból is, leggyakrabban azonban csontból, mérete gyakran jóval kisebb volt a mai dobókockáénál, de szemben lévő oldalainak összeg ugyanúgy hét volt, mint napjainkban.
A kockázás szerencsejátéknak számított, hivatalosan csak decemberben, Satrurnalia idején lehetett kockázni, aki ezt egész évben művelte, azt elpuhult embernek tartották. Ez utóbbi azonban általában nem volt visszatartó erejű. Suetonius Ceasarok élete című művében több császárról is megemlíti, hogy kockázik, és egyértelműen kiderül, hogy nem csak Saturnalia idején. Augustusról konkrétan ezt írja: „Hogy a kockázás rossz hírét költi, azzal cseppet sem törődött, nem titkolva, nyíltan játszott, puszta szórakozásból, még idős korában is, mégpedig nemcsak december havában, hanem máskor is, ünnepnapon, nem ünnepnapon egyaránt.” Mindezek alátámasztására Augustus magánleveleiből is idéz, egyikben többek között ez szerepel: „Minerva ünnepét elég kellemesen töltöttük, Tiberiusom; mindennap játszottunk, a játékasztalt nem hagytuk kihűlni.” Minerva ünnepe, a Quinquatrus márciusban volt. De nem csak Augustusról volt köztudott, hogy nagy előszeretettel hódol a kockajátéknak. Claudius császárról a következőket tudhatjuk meg Suetoniustól: „Szenvedélyesen kockázott: a kockajáték művészetéről még könyvet is írt; utazás közben is játszott; a kocsija belsejébe úgy erősítették oda a táblát, hogy zavartalanul játszhasson.”
Mivel a kockajáték szerencsejáték volt, természetesen pénzben játszottak, olykor nem is kevésben. A már többször idézett Suetonius Neroról írja: „Ha kockázott, pontonként négyszázezer sestertius volt a tét.” A csalás kiküszöbölésére előfordult, hogy a kockát dobópohárból, dobótoronyba dobták, ilyen, bronzból készült dobótornyot találtak 1983-ban a németországi Froitzheimban. Természetesen a csalást nem tudták teljesen megszüntetni, volt olyan kocka, melyet megfúrtak, belsejébe kis ólmot helyeztek el úgy, hogy a kocka a hatos oldallal felfelé álljon meg.
Az Intercisa Múzeumban ilyen, csalásra használt kocka nincsen, de látogatóink több kiállított darabot is megtekinthetnek állandó kiállításunk római kori részében. Ezek mind csontból készültek, csak méretbeli különbség van közöttük. Itt kaptak helyet egyéb római kori játékeszközök is. Téglába karcolt játéktábla töredékek, golyók, valamint a táblás társasjátékokhoz tartozó játékkorongok is. Ezek között csontból illetve üvegből készült darabok egyaránt megtalálhatók, szélük néhány esetben rézsútosan lecsiszolt, mely valószínűleg a korongok fogását tette kényelmesebbé a játékosok számára. Az Intercisa Múzeum leltárkönyveiben, valamint a játékokat is bemutató tárlóban több pontkör motívumos csontlemez is szerepel, ezek azonban nem játékok, valószínűleg ládikadíszek lehettek egykor.
Felhasznált irodalom:
Fitta, Marco: Spiele und Spielezeug in der Antike. Unterhaltung und Vergnügen im -Altertum. Stuttgart, 1998.
Németh György: Ókori gyermekjátékok. Budapest, 2002.
Németh György: Ludi Cesarum. Sic Itur ad Astra 63. (2013.) Csak játék? [Játékörténet] 57-65.
Spiele und Spielzeug der Antike. Katalog zur Ausstellung von 3.12.1993-9.1.1994 im Ecksaal d-es Joanneums. Graz, 1993.
Suetonius: A ceasarok élete. Budapest, 1975. Fordította: Kis Ferencné.
T. Bíró Mária: Pannoniai csontművészet. Budapest, 2000.
