Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2018. JÚNIUS HÓNAP MŰTÁRGYA - BRONZKORI ALABÁRD A DUNA MEDRÉBŐL

2018. június 5.

Bronzkori alabárd a Duna medréből

Az alabárdról mindenkinek a híres középkori, kora újkori fegyver jut eszébe, amelyet a pápa svájci gárdistái mai napig használnak díszelgéseik során. De a fegyvertípus ennél sokkal régebbi: az első alabárdokat a korai bronzkorban készítették.

A legősibb fegyverek azonosak voltak a vadászat során használt eszközökkel, az íjjal és a gerellyel. Ezeket a távolharc során használt eszközöket egészítette ki a kő-, később a bronzbalta, amelynek eredetileg szintén hétköznapi funkciója volt: ugyanúgy lehetett velük fát faragni, mint az ellenség koponyáját. Az alabárdokat viszont kifejezetten arra fejlesztettek ki, hogy egy másik ember koponyáját bezúzzák vele. A bronzkori példányok előzményei még csontból, agancsból készültek. (1. kép) A fémművesség elterjedésével jelentek meg a réz,majd bronz pengék. Voltak, amelyeknek fából készült a nyelük, (2. kép) másoknak bronzból öntötték. (3. kép) A mi 22 cm hosszú példányunk az előbbi csoportba tartozott. (4. kép)
Megjelenése a harangedényes kultúrához köthető, amely a Kr. e. 3. évezred második felében terjedt el a mai Spanyolországtól egészen a Kárpát-medencéig.

Használatukra valószínűleg speciális körülmények között került sor. Nem alabárddal felszerelt tömegek estek egymásnak az ütközet során, hanem saját közösségüket képviselő szakértők vívtak velük párviadalt meghatározott szabályok szerint. Titus Livius mesél el hasonló történetet, melynek során a római Horatiusok csaptak össze az albai Curiatiusokkal. A módszer célja, hogy mindkét felet megkíméljék a túlzott veszteségektől. A kiválasztott fegyverforgatók szabályozott körülmények között vívhattak meg, és nyerhettek dicsőséget közösségüknek és saját maguknak. Akárcsak később a kardvívásnak, a két kézre fogott alabárd forgatásának is megvoltak a sajátos fogásai, trükkjei. A küzdelem során nemcsak a penge, hanem a 100-120 cm hosszú nyél is szerepet kaphatott a védekezésben és a támadásban egyaránt.

A bronzkori alabárdot nem csak régészeti leletekből ismerjük, hanem műalkotásokról is. Vannak sziklarajzok, amelyek magát a viadalt ábrázolják. (5. kép) Találunk olyan ember alakú kősztéléket is, amelyek kiemelkedő harcosoknak állítottak emléket. Ezeken nem ritkán valóságos fegyverarzenált látunk: a megjelenített fegyverek száma meghaladja azt a mennyiséget, amelyet egy-egy harcos magával vihetett a csatába. (6. kép) Mi lehet ennek a bőségnek az oka? Homérosz az Iliászban több párviadalt is megörökített, ezek gyakran végződnek azzal, hogy a győztes megfosztja fegyverzetétől halott ellenfelét. Lehetséges, hogy a sztéléken feltűnő fegyverek hasonló szokásra utalnak. A zsákmányolt és sztélén megörökített fegyverek a halott hős sikeresen megvívott párviadalait jelezhetik ugyanúgy, ahogyan egyes római gladiátorok sírkövein koszorúk mutatják a győztes küzdelmek számát. Viszonylag ritka, hogy a fegyver zárt sírleletből kerüljön elő. (7. kép) A legtöbb alabárdot földbe rejtették, folyókba, tavakba, mocsarakba süllyesztették. Néha az is megfigyelhető, hogy szándékosan tették tönkre, feszítették le őket a nyelükről. (8. kép) Hasonló történt a miénkkel is, amelyet hiányzó szegecsekkel a Dunában találtak. Az eljárás pontos hátterét nemismerjük, de bizonyos, hogy a harci jártasságot, vitézséget szimbolizáló fegyverek szakrális okból kerültek ki a hétköznapi használati tárgyak közül. Lehet, hogy valamilyen szellemnek,istennek ajánlották fel őket áldozatul. Tudjuk, hogy Arthur király halála után kardját annak adják vissza, akitől kapta: a tó úrnőjének. Vagyis a természet egyik láthatatlan ereje visszakapja azt, ami az övé. Bizonyos indián szertartásoknál a gazdagságával hetvenkedő vendéglátó értékes tárgyakat pusztít el. Tág tere nyílik tehát a találgatásoknak. Az alabárdok eltűnését a bronzkori „fegyverkezési verseny” okozhatta a Kr. e. 2. évezred első felében. Megjelentek a bronzheggyel ellátott lándzsák, a kardok és tőrök, amelyek a közelharc meghatározó fegyverei lettek. Fejlődött a páncélzat is: elterjedtek az első sisakok és pajzsok,
amelyek átalakították a harcmodort.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Keszi Tamás                        

Felhasznált irodalom:

B. Horváth Jolán–Keszi Tamás: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa.
Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Die Schätze des Intercisa Museums II. Katalog der
urzeitlichen beständigen Ausstellung des Intercisa Museums. Dunaújváros, 2004.

Horn, Christian: Deliberate Destrucion of Halberds. In: Bronze Age Warfare: Manufacture
and Use of Weaponry. Ed. by Marianne Mödlinger, Marion Uckelmann and Steven
Matthews. BAR International Series 2255. Oxford, 2011.

Horn, Christian: Studien zu den europäischen Stabdolchen. Universitätsforschungen zur
prähistorischen Archäologie. Band 246. Bonn, 2014.

Horn, Christian–Schenck, Tine: Zum Ursprung der Stabdolche und stabdolchartiger Waffen
in Europa. Praehistorische Zeitschrift 2016; 91 (1): 16–41.

O’Flaherty, Ronan: A weapon of choice – experiments with a replica Irish Early Bronze Age
halberd. Antiquity 81 (2007): 423–434.

O’Flaherty, Ronan–Gilchrist, Michael D.–Cowie, Trevor: Ceremonial or deadly serious? New
insight into the function of Irish Early Bronze Age halberds. In: Bronze Age Warfare:
Manufacture and Use of Weaponry. Ed. by Marianne Mödlinger, Marion Uckelmann and
Steven Matthews. BAR International Series 2255. Oxford, 2011. 39-52.

Patay, Róbert: Bell Beaker Cemetery and Settlement at Szigetszentmiklós. First Results. In:
Transitions to the Bronze Age. Interregional Interaction and Socio-Cultural Change in the
Third Millennium BC Carpathian Basin and Neighbouring Regions Ed. by Volker Heyd,
Gabriella Kulcsár and Vajk Szeverényi. Budapest, 2013. 287-317.