Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2018. JÚLIUS HÓNAP MŰTÁRGYA -BOROTVAPENGE ÉLEZŐ

2018. július 3.

Hát ez meg micsoda, kérdezheti a bejegyzés olvasója. Mit keres egy műanyag borotvapenge-élező a néprajzi gyűjtemény darabjai között? Hisz a néprajzkutatás a hagyományos paraszti kultúra történetével és összefüggéseivel foglalkozik, mit keres hát a gyűjteményben egy nagyüzemben készült, sorozatgyártott, ráadásul műanyagból lévő tárgy? A mostani hónap műtárgyán keresztül azt derítjük ki, miképp változtak meg a néprajzi muzeológia elméleti megközelítései, és ezáltal kutatásának tárgyai az elmúlt évtizedekben.

A néprajz kialakulása óta számos változáson ment keresztül. 19. századi eredetű tudományágunk eredeti felfogása szerint a hagyományos paraszti és törzsi társadalmak kultúrájával foglalkozott. A vizsgált kultúrákat változatlannak, ősinek, tisztának és szépnek tekintette – összhangban a korban folyó nemzetépítéssel és a törzsi társadalmakat, mint a természetközeli embert felfedező romantikával. Ugyanakkor már a két világháború alatt is számos kutatás vizsgálta meg a paraszti és törzsi társadalmak történeti voltát és változásait, például Kodály Zoltán is folytatott már ilyen irányú kutatásokat. Ezek során kiderültek a népi kultúra elit kultúrával való összefüggései, és szép lassan megdőlt változatlanságának mítosza. Miközben a történeti kutatás a néprajzi jelenségek eredetét és hátterét tárta fel – évszázadokra visszamenőleg – ezzel párhuzamosan egy másik irány is kibontakozóban volt. A második világháború előtt főleg a szociográfiák közelítettek a jelen vidékének világához, de már ekkor születtek olyan kifejezetten néprajzi művek is, melyek a jelen társadalmát vizsgálták az ekkora kialakult néprajzi módszertannal és szemlélettel, tartós terepmunkák alapján. A szocializmus időszakában – némi ideológiailag befolyásolt tsz-kutatás jelentette kitérőt követően – aztán elterjedt a kritikus szemléletű néprajzi jelenkutatás. A korábbi megközelítésekkel a náci múlt miatt gyökeresen szakító német néprajzkutatás, valamint az északon kialakuló új irányzat, az európai etnológia hatására a kor kutatói egyre többet foglalkoztak a technika korszakában átalakuló népi kultúrával, illetve olyan populáris, a népi kultúra határán álló műfajokkal, mint a falvédők, a tetoválások, a madárijesztők, vagy a graffitik. Ugyanakkor a korban megjelent a polgárság életmódjának néprajzi vizsgálata is, és szép lassan a város is felkerült a néprajzi kutatási témák közé. A néprajz egyre inkább mint egy élményközeli módszerekkel dolgozó, a tágan értelmezett mindenkori köznéppel és  annak mindennapi életével foglalkozó tudomány értelmeződött, és napjainkra egyre nehezebb megvonni határait a törzsi társadalmak kutatásából kialakult kulturális antropológiával.

Minderre a néprajzi muzeológiának is reagálnia kellett, ám eközben számos dilemmával szembesült. Az világos volt, hogy a jelen tárgykultúrája is dokumentálásra szorul, hisz az idő vasfoga ezeket a tárgyakat sem kíméli. Példának okáért, amikor a szocializmus immár szintén évtizedes távolságában lévő időszakát vizsgáló muzeológus fel kívánja mutatni a korszak hétköznapi tárgyi világát, már manapság is komoly akadályokba ütközik. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum 20. századi magyar falu tájegységének kutatása során például komoly nehézségeket okozott egykor ezrével gyártott, harminc évvel ezelőtti eredeti tejes zacskók vagy típusbútorok felkutatása. Az eldobható tárgyak korszakában pedig egyre nehezebb dokumentálni folyamatosan változó anyagi kultúránkat. Nagy kérdés, mit vigyünk be egy múzeum gyűjteményébe a sok tízezer köznapi tárgyból, hogy felmutathassuk utódainknak, mint egykori életünk dokumentumait? Elmond-e önmagában a 2010-es évek emberéről valamit egy gyártól elkért bútor, vagy épp műanyag szandál? Egy iparművészeti múzeumban, más szempontok alapján, helyük van ilyen tárgyaknak, ám a néprajzi múzeumok mindig a társadalomra, a tárgyakat használó emberre kíváncsiak, így más megoldást választott. Az egykor gyűjtött tárgyakkal ugyanis sokszor épp az a baj, hogy használatuk kontextusáról szinte semmit nem tudunk – azt még ugyan könnyűszerrel azonosítjuk, mire használták azt egykori tulajdonosai, de hogy mit jelentettek személyesen tulajdonosuk számára, arról már semmilyen fogalmunk nincs. Így a jelenkori tárgyak gyűjtése már nem csak a tulajdonos adatainak és a tárgy használatának rögzítésére terjed ki, de a tárgyak személyes történeteit is lejegyezzük. Ebben a szemléletben folynak a Néprajzi Múzeum jelenkutatásai, melyeket a MADOK (a ma dokumentálása) program keretében folynak, és amelyet olyan kiállítások és kutatási témák fémjeleznek, mint a Műanyag kiállítás, vagy a mozgáshoz kapcsolódó EtnoMobil, de hasonló szemléletben folynak a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szocializmus kutatásai is, melyekről a Hé ’67! kiállítás ad első ízben hírt.

Nemrégiben az Intercisa Múzeumba is bekerült egy nagyobb személyes hagyaték, mely a 20. század első felétől a jelenkorig dokumentálja egy család tárgykultúráját, és amelyben a hagyományos néprajzi tárgyak mellett a szocializmus tárgykultúráját bemutató tárgyak is bőséggel vannak. Az Ujbányi család tárgyhagyatékából választottuk ezúttal a hónap műtárgyát, egy szocialista kori borotvapenge élezőt. A Sieger márkájú készüléket az NDK-ban gyártották, anyaga fekete bakelit, kő és alumínium. A belehelyezett pengét a zöld fenőköveket zsinórral mozgatva élesítette meg. A tárgy érdekes dokumentuma a modern fogyasztói társadalom és a hagyományos, hulladékmentes paraszti világ közti átmenetet képező szocialista tárgykultúrának. A parasztok és a városi borbélyok egykor míves, sokszor generációkat túlélő, csont- vagy fanyelű pengés borotvákat használtak. Ezeket váltották fel az eldobható¸egyszeri használatra tervezett pengék. Kezdetben azonban – a világháború után bekövetkezett acélhiány nyomására is – ezeket az eldobható borotvapengéket mégis újra felhasználták, áthidaló megoldásként, a külön erre készült készülékekkel. Ám a tárgy használata túlmutat az acélhiányon. Az erőszakos felszámolás ellenére, párhuzamos különidejűségként túlélő paraszti szemlélet dokumentuma is, mely takarékosságra törekedett, és mindent igyekezett megőrizni, javítani vagy újra felhasználni – még az alapvetően eldobhatónak tervezett tárgyat is. Gyakori jellemzője ez a szocialista kori tárgykultúrának: bár már megjelentek a gyári tárgyak, azokat hivatásos javítóműhelyek, vagy helyi ezermesterek, akik külön ilyen célokra otthonukban gyűjtötték is változatos alkatrészeket, illetve a házi barkácsolás, a buherálás útján évtizedekig tovább javították és használták. Más téren is jellemző volt ez az átmeneti jelleg napjaink fogyasztói kultúrája felé: az italokat újratöltötték, vagy épp otthonukban használták fel újra az üvegeket. A paraszti háttérből érkezett réteg még évtizedekig használta és alakította a maga mentalitásának megfelelően a már más gondolkodás szülte gyári tárgykultúra termékeit is. Nem csoda, hogy a pengéket megmentő készülékre is vevő volt, melynek magyar változata, a Bakony márkájú készülék is ismert volt.

Ám lassan mindez a múlté – napjaink fogyasztói kultúrájában a borotva is átalakult, elterjedtek az eldobható borotvák, melyek lehetetlenné teszik az immár műanyagba ágyazott pengék újrafelhasználását, óriási mennyiségű hulladékot termelve. Tárgyunk így nem csak dokumentálja a múltat, de üzenetet is közvetít egy felelősebb tárgykultúráról, és figyelmeztet jelenkori tárgyhasználati kultúránk természeti környezetünket fenyegető veszélyeire is.
 

Balogh Pál Géza

Irodalom

Bausinger, Hermann 1995. Népi kultúra a technika korszakában. Osiris Kiadó, Budapest.

Fejős Zoltán, Frazon Zsófia (szerk.) 2006. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Fejős Zoltán, Frazon Zsófia (szerk.) 2007. Műanyag. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Frazon Zsófia (szerk.) 2010. EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Jávor Kata 2000. Életmód és életmódstratégia a pécsi Zsolnay család történetében. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Sári Zsolt (szerk.) 2017. Hé ’67! A világ, amelyben a múzeum született. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre.