November beköszöntével az időjárás is egyre hűvösebbre fordul, ennek megfelelően a hónap műtárgya rovatban egy téli játékszerrel köszöntjük a hónapot: egy dunapentelei csontkorcsolyával.

A gyermekjátékok témája a kezdetektől foglalkoztatta az európai és hazai néprajzkutatást. A szöveges és énekes játékokban sokszor archaikus kultúránk nyomait keresték, illetve nemzeti örökségünk részeként tekintettek rájuk: máig a közművelődésbe talán legjobban beépült népi alkotások közé tartoznak, az óvodai és iskolai nevelésnek egyaránt részévé váltak. A gyermekjátékok azonban a tudomány számára is igen érdekes témát jelentenek, mivel élesen árulkodnak egy adott társadalmat jellemző értékrendszerről és világképről – hisz az amit a szocializáció során egy gyermekkel elsajátíttatnak, mindig a kultúra legalapvetőbb jellemzői közé tartozik. A játékok gyakran a mindennapi élet ismétlődő helyzeteiben, tevékenységeiben való későbbi helytállásra neveltek, olyan készségeket segítettek elsajátítani, melyeket a gyermekek majd felnőtt életükben állandóan használni kényszerültek. A parasztgyerekek játékainak nagy részét saját maguk, vagy idősebb testvéreik, szüleik, rokonaik készítették a körülöttük fellelhető természetes anyagok felhasználásával. Boltban, városban készült játékokat szinte sose vásároltak. Miért is tették volna – hisz ezek a polgári középosztály értékeire és világképére neveltek, miközben falun egészen más életre, leginkább a kemény munkára kellett szoktatni a cseperedő apróságokat, akik nem is lettek volna fogékonyak a tőlük idegen világot utánzó, annak törvényeire felkészítő játékszerekre. Vásárokon, piacokon, búcsúkon lehetett egyszerűbb játékszereket vásárolni, de ezek hatása is csekély volt. A falusi gyermekek boltokban vásárolt ajándékot se kaptak szinte soha, ünnepekkor is legfeljebb egyszerűbb édességekkel, gyümölcsökkel lepték meg őket. Ezért a 20. század első felében még fellelhető falusi játékszerek a külső hatások ellenére egy sajátos, öntörvényű, belső fejlődésen alapuló világot alkottak.

A játékok egy jó részét kötetlen formában, esetleges társaságban játszották. Egy jelentős részük úgynevezett mozgásos játék volt, ahol elsősorban a maga a mozgás adta a játszás örömét. Ezek a játékok ügyességre, erőre nevelték a gyermekeket, szép mozgást és gyorsaságot igényeltek. A tél beálltával és a – a folyószabályozások előtt sokkal kiterjedtebb – felszíni vizek befagyásával lehetőség nyílt a gyermekek egyik kedvenc téli szórakozására: a korcsolyázásra. A korcsolyát gyakran egyszerű deszkából készítették. Hasonló módon szánkót is szívesen készítettek: ilyenkor két felfele görbülő deszkát keresztben lécekkel összekötöttek, a ferdén kifelé álló lócsra szánkázáskor egy deszkát erősítettek, és azon csúszkáltak. Gyakori volt a nyelvterület egészén a fakutya elnevezésű lábszánkó is, melynek talpára gyakran régi vasbogrács fülét vagy kiegyenesített drótszálat erősítettek, hogy jobban csússzon, és hegyes végű bottal – tolófával – hajtották.

A korcsolyák másik kedvelt alapanyaga a ló és szarvasmarha lábszárcsontja volt. Ezeknek a faragott játékszereknek elterjedt elnevezése volt a magyar nyelvterületen az ironga. Legegyszerűbb változatában megmunkálás nélkül készítették ezeket a játékokat, ilyenkor gyakran hozzá sem erősítették a lábhoz, csak a megfelelő test- és lábtartás, valamint a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán maradt meg a használó a korcsolyán. Egy hosszú, hegyes bottal döfködték a jeget beroggyantott térdeik között. Ezzel a fajtával csak nyílegyenesen lehetett haladni, egymás elől kitérni lehetetlen volt. Fejlettebb változatában a korcsolya már két lyukkal a végén készült, és kötőfékkel a lábbelire lehetett erősíteni. Itthon az irongákat csak játékként használták, de számos északi, arktikus népnél ugyanez az eszköz a halász és a vadász eszköztárának is fontos része volt, az eszkimók például rozmáragyar irongával követték a vadat a jégen.

A korcsolya a Duna közelsége miatt Dunapentelén is kedvelt játék lehetett, az Intercisa Múzeum is több példányt őriz ebből a tárgytípusból. A tárgyakat adományozóik a Duna medrénél találták, valószínűleg tél végén tulajdonosaik egyszerűen otthagyták őket. Az egyszerű eszközök szinte alig vannak megmunkálva – a letisztított marhalábszár csontokat egyetlen lyuk fúrásával tették alkalmassá a korcsolyázásra. A tárgy azt is jól példázza, ahogy a paraszti ész a legegyszerűbb, a háztartásban hulladékként keletkező anyagokban is meglátja a célszerű felhasználás lehetőségeit.

Balogh Pál Géza

Bibliográfia

Lázár Katalin

1990 Játéktípusok. A játékok rendje. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Népzene, néptánc, népi játék. (Magyar Néprajz, 6.) Akadémiai Kiadó, Budapest. 544–647.

Paládi-Kovács Attila

1979 Ironga. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. F–Ka. Akadémiai Kiadó, Budapest. 638–639.

Vajda Mária

1996 Mozgásos népi játékok Hajdú-Bihar megyében. In: Siklódi Csilla (szerk.): Tradicionális sportok, népi játékok. Testnevelési és Sportmúzeum, Budapest. 69–77.