Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2017. JÚLIUS HÓNAP MŰTÁRGYA - ÉTELHORDÓ FAZÉK

2017. július 5.

Július a paraszti világban az év egyik legmunkásabb időszaka volt, ekkor kezdődött meg ugyanis a parasztgazdaságok életének egyik legfontosabb eseménye, a gabona betakarítása: az aratás. E havi műtárgyunk a paraszti élet ezen nagy és kimerítő munkájához kapcsolódik. Az aratás hagyományos kezdőidőpontja a legtöbb helyen június 29, Péter-Pál napja, vagy július 2, Sarlós Boldogasszony napja volt – utóbbi nevében is utal az aratás egykori, asszonyok által végzett módjára. Ekkora „szakad meg” ugyanis a búza töve, azaz érik be a gabona. Az aratás ezen szimbolikus kezdődátumain sokféle mágikus-vallásos rítussal próbálták elősegíteni a bőséges termést a magyar nyelvterületen. Egyes helyeken a templom falának támasztották az aratás eszközeit, máshol néhány szimbolikus csapást tettek az érett búzában. Az aratást a gazda – Nyuli Anna visszaemlékezése szerint – Dunapentelén is a bő termésért való „Jézus, segíjj meg!” fohásszal kezdte. Nem véletlen igyekeztek elődeink minden lehetséges módon előidézni az aratás sikerességét. A búzából, illetve (ahol a klíma nem volt kedvező) más gabonanövényekből őrölt liszt, és legfőképp az abból sütött kenyér az egész nyelvterületen az egyik legfontosabb alapélelmiszer volt. Ezt jól tükrözi a búza elterjedt népi elnevezése, az „élet”, valamint az a szintén a magyar nyelvterület-szerte elterjedt hiedelem, hogy minden egyes búzaszemen Jézus Krisztus arca látható. A gabona és a belőle őrölt lisztből sütött kenyér fontosságát az is mutatja, hogy a megfelelő mennyiségű gabona előteremtése volt a fő mozgatórugója az ország legjelentősebb vándormozgalmának, a summásságnak is. Az ország kedvezőtlenebb klímájú, főként északi vidékeiről, ahol kevesebb búza termett, és később is érett be a termés, hatalmas tömegek indultak nyár elején az Alföld gabonában gazdag vidékeire, ahol az általuk betakarított búza meghatározott részéért vállaltak munkát. Mire végeztek a bérért való aratással, és visszatértek szülőfalujukba, már otthon is le tudták aratni az érett gabonát – így állt össze elegendő lisztnek való a következő évig.

Az aratás az egyik legmegerőltetőbb fizikai munka volt az év során, legfőképpen azért, mert igyekezni kellett vele – ha a búza túlérik, a szemek kiperegnek, és oda a termés. Emiatt az aratás munkája hajnalban kezdődött, és egész késő estig tartott, néhány pár órás pihenővel – sőt, sok esetben a munkások kint a táblán is háltak, hogy ne pazarolják az időt a kiutazásra. Az aratás legelterjedtebb munkaeszköze hazánkban egészen a 19. századig a sarló volt, mellyel általában az asszonyok arattak Négy-hat arató után egy férfi kötötte kévékbe a búzát; a kévék összehordását pedig együtt végezték. A sarlót fokozatosan váltotta le a kasza, mellyel már a férfiak dolgoztak, és amelyet időről időre újra kellett kalapálni és fenni. Ezzel a munkaszervezet is átalakult: a kaszást egy marokszedő követte, és két ilyen pár után dolgozott egy kévekötő. Ha bérmunkába szegődtek el dolgozni az ilyen csoportokból álló aratóbandák, akkor egy úgynevezett bandagazda vezetése alatt működtek, akinek a feladata a munkaadó és a munkások közti közvetítés, a munkabérről való megegyezés, a bér el- és kiosztása, valamint a munka megfelelő minőségének biztosítása volt. Ez a munkaszervezet a termelőszövetkezetek idején, a gépi aratás megjelenésével alakult át végleg, ekkor viszont gyakorlatilag teljesen eltűnt, és felváltotta a gépi, kombájnnal való aratás.

Az egész napos mezei munkához természetesen étel is dukált. A saját földön való munka idején általában a feleség maradt otthon főzni az aratókra, ilyenkor az érett korú gyermekek helyettesítették őt a munkában. Ha még nem volt felnőtt korú gyerek a családban, akkor gyakran a nagyanya főzött az aratókra, és ő, vagy a járni már tudó, de a kemény fizikai munkához még túl fiatal gyermek vitte ki az ételt a földekre. Szegényebb családoknál azonban az is előfordult, hogy aratás idején alig ettek főtt ételt, és hazaérkezés után is vacsora fogyasztása nélkül dőltek ágyba a fáradtságtól.

Az aratóknak főzött étel nagyon gyakran – még nehezebb szállíthatósága ellenére is – egy tartalmas, ám mégis frissítő, sokszor savanykás leves volt, benne füstölt hússal, kolbásszal, vagy tyúkhússal. Dunapentelén az uradalmakban aratáskor főzeléket, húst, gombócot és a főzőlevéből készült levest, bablevest, krumplis- és grízes tésztát, paprikás kalácsot kaptak az aratók. Az elkészült ebéd mezőre való kihordására szolgált júliusi műtárgyunk is: egy, a 20. század elején készült ételhordó fazék (más néven szilke), és a hozzá tartozó fonott háló („kacsonya”). A fazekat zöld máz fedi, hasán ecsettel festett zöldszínű, leveles, száras inda fut körbe. A tárgyat Hájas Andrásnétól vásárolta meg a múzeum akkori néprajzosa, Sergő Erzsébet 1987-ben.

Balogh Pál Géza

Irodalom:

BALASSA I. 1990: A magyar gabonatermelés néprajza. Debrecen

LUKÁCS L. 2009: Dunapentele néprajza. Uő.: Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében. Székesfehérvár, 263–294.

SERGŐ E. 1974: Népi táplálkozás és étkezési szokások Dunapentelén. Alba Regia XIII, 273–285.