Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2016. NOVEMBER HÓNAP MŰTÁRGYA - FATŰZELÉSES DISZNÓPERZSELŐ

2016. november 4.

November hónap műtárgyának a múzeum néprajzi gyűjteményének friss szerzeményét, egy fatüzeléses disznóperzselőt választottunk. A disznó tartása a magyar parasztság egészében általános, hiszen a hús- és zsírfogyasztás egyik fő forrása a házilag leölt és feldolgozott sertés volt. A disznóölések a hűtőládák elterjedése előtt, a tartósítás miatt leginkább késő ősszel és télen zajlottak. Az esemény nem egyszerűen csak munkaalkalom, hanem fontos közösségi esemény is volt, melynek során megerősítették a rokoni, szomszédsági és baráti kapcsolatokat. Emellett fontos szórakozási lehetőségnek is számított: a munkát közös tor, mulatozás követte. Dunapentele sertéstartása a Mezőföld fejlett kukoricatermelésén alapult: sok család nem csak saját fogyasztásra, de értékesítésre is hizlalt disznókat. Az 1950-es évekig a legelterjedtebb fajta a zsírhasznú mangalica volt, csak az első világháború után kezdett el szórványosan egy-egy gazda húshasznú kese, yorkshire és berkshire fajtájú disznókat tartani. A kukoricán kívül árpát, kukoricadarát, árpadarát, borsódarát, lucernadarát és olajpogácsadarát is adtak a hízóra fogott disznóknak. A pentelei gazdák Budapest hús- és zsírellátásában is jelentős szerepet játszottak, heti 5-6 vagon hízott sertést szállítottak a fővárosba. A sertéstenyésztés haszna jelentősen hozzájárult Dunapentele polgárosodásához, az így felhalmozott tőke alapot nyújtott a lakáskultúra, a ruházat, a bútorzat és a táplálkozás megújulására. Saját szükségletre egy család évente 1-3 hízót ölt le; a disznóvágás Márton napon, az adventi vásár idején, vagy két karácsony (karácsony és újév) között zajlott le.  A szúrást végezhette a házigazda, esetleg egy hozzáértő rokon, illetve szakember – böllér vagy hentes – is. A disznót a sonkák kiemelése után orjára bontották, vagyis az állat hátától kezdték a bontást, a hát környéki szalonna lefejtésével, majd a gerincoszlopot egyben kiemelték. Hurkából az 1970-es évekig csak egy félét, a „kásás hurkát” készítették, melybe a disznó tüdeje, májának egy része, a toroknál levő húsdarabok, fűszerként pedig vöröshagyma, majoránna és paprika került. Ekkoriban jelent meg a kásás mellett a véres és a májas hurka: a véresbe kölest, a májasba zsömlét tettek. Az esti torba a rokonságot is meghívták. A menü a következő volt: húsleves, főtt hús paradicsomszósszal, sült hús, kolbász, hurka, töltött káposzta és hájas pogácsa. A disznótorban maskurák – cigánynak vagy kéményseprőnek öltözött legények – is megjelentek, akik ételt kéregettek, illetve megpróbáltak lopni a hurkából, kolbászból. Másnap az esetleg meghívott specialista és a rokonság kóstolót kapott a húsokból -  így nem kellett annyit tartósítani, viszont vissza is kapták, amint a rokonságban valaki disznóvágást tartott. A disznó perzselése rögtön a szúrás és a vér kiengedése után zajlott; célja a disznó megtisztítása a szőrtől. Ennek eszköze Dunapentelén a szalma volt, ezen módszer mellett jelent meg a fatüzeléses „pörkülő”, illetve később a mára általánossá váló gáz pörkölő. A kukoricacsutkával, majd később tűzifával működő kézipörzsölők az Alföldről kiindulva kezdtek el terjedni az 1920-1930-as években. Hogy Dunapentelén pontosan mikor kezdtek el megjelenni a szalmával pörkölés mellett a különféle pörkölő szerkezetek, sajnos nem tudjuk, de az biztos, hogy a Múzeum első néprajzosa, Sergő Erzsébet 1974-es gyűjtése idején már a fa- és a gáztüzeléses gépet is használták. A készülék vas lemezekből készült, középen egy henger alakú tűztérrel,  mely mögött egy kerek, fém rugó alkotta áttéttel hajtott ventilátor üzemel, előtte pedig egy ráccsal elválasztva (hogy csak a lángokat fújja ki, de a hamudarabokat ne) szerkesztették rá a kifújócsövet. A használat során a készülékben meggyújtották a szalmát vagy puhafa darabokat, majd a kerék tekerésével a ventilátor egyrészt felszította a tüzet, másrészt a pörkölni kívánt disznóra fújta ki azt. A múzeum példányát a múzeum munkatársa, Léhiné Butyorka Krisztina ajándékozta idén a gyűjteménynek. A készüléket édesapja, Butyorka István használta, aki egy újtelepi férfitól vette a készüléket. A készülék készítője ismeretlen, azonban feltételezhetjük, hogy az ország más településeihez hasonlóan ezt is helyi lakatos vagy barkácsoló parasztember készítette, nem sorozatgyártmány. Az eszköz számos izgalmas kérdésre világít rá. Mivel szinte biztos, hogy helyi specialista vagy barkácsoló parasztember munkája volt, így rámutat a parasztgazdák és specialisták ügyességére és barkácsoló, találmányokat szerkesztő kreativitására, de emellett felveti a kérdést, hogy állt-e valamilyen közös minta az ország számos területén elterjedt készülék formája mögött? Emellett a tárgy a paraszti kultúra modernizációjának folyamatát is jól szemlélteti: egy köztes lépést jelent a sorozatgyártott gázüzemű disznóperzselők felé, ugyanazon funkciót látja el egy házilag barkácsolt eszköz segítségével. Ahogy Sergő gyűjtéseiből is kiderül, a szalmás perzselés, a fatüzeléses- és a gázüzemű disznóperzselő egy időben egymás mellett éltek. Már megjelent az új technika, de ez nem tudta teljesen kiszorítani a régit, melyhez különböző okok – anyagi, érzelmi, stb. – miatt egyesek még sokáig ragaszkodtak. A különböző időszakokból származó elemek ezen egyidejűségét nevezi a néprajz „párhuzamos különidejűségek”-nek – ezt a fogalmat is jól illusztrálja a tárgy.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Balogh Pál Géza

Irodalom: 

Bálint Sándor :A disznótartás és a disznótor szegedi hagyományai,  1974. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972/73 (1) 111–130.

Kósa László :Találmányok a paraszti gazdaságban,1969. Népi kultúra – Népi társadalom (2–3) 63–77.

Lukács László: Dunapentele néprajza.2009, In: Uő: Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár. 263–294.

Sergő Erzsébet :Népi táplálkozás és étkezési szokások Dunapentelén. 1974. Alba Regia XIII. 273–285.

Szabadfalvi József: Sertéstartás. 2001. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Gazdálkodás. (Magyar Néprajz nyolc kötetben, II.) Akadémiai Kiadó, Budapest. 749–770.

Szilágyi Miklós: Hagyomány és újítás a népi gazdálkodásban,2000. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve (39) 461–480.

T. Bereczki Ibolya: Változások a sertéshús feldolgozásában a 20. században, 1997. In: Romsics Imre (szerk.): A táplálkozáskultúra változatai a 18–20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskonferenciájának előadásai, Kalocsa, 1995. október 24–26. Viski Károly Múzeum, Kalocsa. 105–116.

Tátrai Zsuzsanna:Disznótor,1990. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest. 211–213.