Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

2016. AUGUSZTUS HÓNAP MŰTÁRGYA - TINTATARTÓK

2016. augusztus 2.

2016 augusztusában egy tárgyegyüttesre esett a választásom, mikor a hónap műtárgya cikken dolgozni kezdtem. Ezek a tárgyak a történeti gyűjteményben fellelhető tintatartók, amelyek különböző korokból származnak, és eltérő időpontokban kerültek be az intézménybe. Összesen hat darab tárgyról lesz szó, nagy részüket a egykori Szórád Márton Általános Iskola ajándékozta a múzeumnak az 1980-as években, de található köztük olyan, melyet Nagyszöllösi Ágostontól, az iskola egykori igazgatójától vásároltak meg 1994-ben.

A hat tárgy közül a legrégebbi 1920-ból származik, illetve egy másik a 20. század első feléből (esetében pontos évszámot nem tudunk); található köztük olyan, amely az 1960-as évekből maradt ránk.

Egyet közülük fatalpra helyeztek, ennek restaurálása idén történt, mivel a talp és a tartó üvegrésze elvált egymástól (1. kép). A második közülük márvány, a tintatartó rész teteje félrefordítható, benne a tégely fehér márvány, és tolltartó van rajta kiképezve (2. kép). A harmadik kocka alakú, sárgaréz borítással, kupakja tizenkét szögűre van csiszolva (3. kép). A negyediken téglatest alakú fogantyúba fémlap segítségével lehet befogni az itatóspapírokat (4. kép). Az ötödik és a hatodik hasonlít egymáshoz: hasáb alakú, hajlított nyakú, műanyag, csavaros kupakkal ellátott tartók, melyeken a tollszár helye ki van képezve, mindkettőn tintamaradványok találhatók, egyiken pedig az NM monogram lelhető fel (5. és 6. kép). A tartók jó állapotban találhatók a gyűjteményben.

Milyen régre nyúlik vissza a tinta és tintatartó használat története?

Mezopotámia területén jelent meg a tényleges írás elődje. Itt kezdetben az ún. fogalomírást használták, piktogrammokkal örökítettek meg gazdasági számadásokat, melyeket agyagtáblára karcoltak egy három élű szerszámmal, a táblát pedig általában kiégették. A jelek eleinte jelöltek fogalmat vagy egy tárgyat. Az agyagtáblák mellett pecséthengerek és pecsétnyomok is ránk maradtak, mely hengereket akár ékszerként is viselhették. Kr. e. 2500 körül alakult ki az ékírás: agyagtáblára írtak háromszögletűre faragott náddal, általában imaszövegeket; a táblába vésést a jelek fémbe vagy kőbe vésése követte.

Érdemes megemlíteni az ókori Egyiptomot, itt tintával papiruszon rögzítették a szövegeket, mely utóbbit a Nílus közelségének köszönhetően tudták előállítani. Az íróvessző is nádból készült, amit az írnokok maguknak faragtak. Tintát a tintahalak festékanyagából, fémekből, növényi héjakból készítettek leggyakrabban, de ismerték az indigót, ahogy koromból és szurokból készült írófolyadékuk is volt.

Az évszázadok során bővült a felhasznált anyagok és eszközök köre, Rómában például az ún. stílussal viaszba karcolták a betűket, de tintával már fatáblákra is írtak. A Római Birodalomban az atramentumot használtak, amely egy sötét fekete tinta. Kr. u. 200 körül terjedt el az ezüst tinta, a kéket pedig indigóból, kobaltból vagy réz-oxidból készítették.

A papírt a távolsági kereskedelem terjesztette el Európában. Ekkoriban madártollat (pennát) és tintát használtak.  A tollaknál a mártogatós módszert alkalmazták, ami lassította a munkát. A középkor egyik jellemzője, a kódexmásolók megjelenése, amiket a scriptoriumban (kolostorban berendezett írószoba) készítettek, de itt készültek a művek díszítései is. A kódexek nagyobb térhódítása hozta magával a színes tinták használatát. A tinta eleinte csersavból és valamiféle sűrítőanyagból főzéssel készült, később növényi összetevők is belekerültek. A fennmaradt emlékek azt mutatják, hogy a magyar királyok könyvfestő művészete nem maradt el a korabeli európai színvonaltól.

Johannes Gutenberg az 1440-nes évektől nyomtatott, ő egy korom alapú, olajos összetevőkből készült tintát fejlesztett ki a nyomtatáshoz.

A 18. századra nőtt az írás-olvasásra való igény: már nemcsak a papság és nemesség körében, nemcsak a hivatalos ügyek intézésénél volt elengedhetetlen, hanem a tintatartó a mindennapi élet szükséges kellékévé vált. Az 1800-as évek elején szabadalmaztatták az első fémből készült tollhegyet. A tintákhoz továbbra is használtak csersavat, melyhez több más mellett alizarint adtak, amely élénkvörös, természetes eredetű festőanyag. Ez kezdetben sötét színt adott a legtöbb halvány tintának, és a későbbi kátrányból gyártott tintához az ötletet adta.

Továbbra is mártogatós tollakat használtak, ami nehezítette a munkát, így folyamatos az igény egy olyan íróeszközre, amelynek a belsejében tárolható a tinta. Az évszázadok során többször is kísérleteztek töltőtoll létrehozásával, míg végül 1884-ben Lewis Edson Waterman szabadalmaztatta a tollhegyből, tintatartályból és a kettőt összekötő csatornából álló íróeszközt. Ennek a nagyüzemi gyártása néhány évvel később kezdődött, majd az 1920-ban években több más szabadalom után, piacra dobtak műanyagból készült modelleket.

A töltőtollak után jelentek meg a golyóstollak, melyekből egy forgó gömb juttatja a papírra a tintát. Feltalálása, tökéletesítése és szabadalmaztatása egy magyar újságírónak és feltalálónak, Bíró László Józsefnek köszönhető, aki a sikertelenül kifejlesztett német és cseh tollak után az 1930-as években kezdett kísérletezni. Szabadalmi kérelmét 1938. április 25-én nyújtotta be töltőtoll címen, a B-14162 alapszámon, és az 1200037. lajstromszámon jegyezték be a szabadalmi lajstromba.

Fél évvel később, 1938. november 23-án, újabb kérelmet nyújtott be B-14316 alapszámon, melyben változtatott a tinta összetevőin, hogy az ne száradjon be gyorsan. A kérelem ellen több kifogást is emeltek, pl. a töltőtoll hegye megegyezik több más, már szabadalmaztatott tollheggyel, valamint nem pontos a tinta „receptjének” a leírása. Bíró 60 napot kapott a hiánypótlásra, ez azonban nem történt meg, így az ügy évekig húzódott. Végül 1947 augusztusában kapta meg a szabadalmat a 138248. lajstromszámon.

Bíró találmánya Biropen néven terjedt el a világon, halhatatlanná téve feltalálója nevét. A feltaláló – aki Schweiger László néven született – a 2. világháború alatt előbb Párizsba menekült, majd véglegesen Argentínában telepedett le, ahol 1985-ben bekövetkezett haláláig még számos szabadalmi kérelmet nyújtott be.

A 20. században az írógépekhez tintával átitatott párnákat vagy szalagokat készítettek, ezeknél a kátrányt olajokkal, zsiradékokkal hígították, hogy nehezebben száradjon be.

Napjainkra már csak a képzelet szab határt abban, hogy milyen tollakat és filceket használunk munkánk során, hiszen hatalmas színpaletta, zselés- és golyóstollak, filcek, kiemelők egyaránt a rendelkezésünkre állnak. A mai tinták már vízben jól oldódnak, savat nem tartalmaznak, fedőképességük pedig jó.


 Kronászt Margit

Irodalom:

http://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/a_golyostoll_szabadalma_koruli_nehezsegek, 2017. május 23.

Kocsis Nagy Noémi, művészettörténész és író, a Szerzői Könyvkiadás blog szerkesztője: http://szerzoikonyvkiadas.blog.hu/2016/09/08/mit_irtak_es_hogyan_az_okori_mezopotamiaban, 2017. május 16.

Szabó Szilvia, okleveles grafológus: http://www.azirastukreben.hu/iroeszkozok-akkor-es-most-a-pennatol-a-golyostollig, 2017. május 17.

Keller Orsolya, grafológus-rajzelemző: http://irasvarazs.blogspot.hu/2012/09/a-tinta-tortenete-avagy-hogyan-is.html, 2017. május 17.