A képen látható aratókoszorú 1986-ban került néprajzi gyűjteményünkbe, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet ajándékaként. A drótvázra, búzakalászból font, nemzeti színű szalaggal ékesített koszorút, színes krepp-papír díszek teszik ünnepivé, egyedivé. Az aratókoszorú az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján készült el, egy olyan hosszas, verejtékes munka, lezárásakor kapott hangsúlyos szerepet, melyben a közösség minden munkaképes tagjára hárult feladat. Az egyes múzeumok gyűjteményeiben e tárgy, különböző formai változataival találkozhatunk, de mindegyik közös vonása, hogy az aratás lezárásakor kapott kitüntetett szerepet. Segítségünkre van ez a tárgy abban is, hogy az aratáshoz kapcsolódó szokások jellemzőivel, sokszínűségével megismerkedjünk, képet kapjunk arról a változatos gesztusrendszerről, amely az aratás lezárásához, és az azt követő aratóünnepekhez kapcsolódik. Az aratókoszorú kapcsán utalhatunk arra a folyamatra is, miként befolyásolja az éppen aktuális politikai légkör a szokásokat, hogyan teremt egy-egy rendelet új hagyományt.

A magyar népi kultúrában számos, az aratáshoz kapcsolódó szokással és hiedelemmel találkozhatunk. Valamennyi ezek közül a gazdag termést, a sikeres betakarítást, a természeti csapások megelőzését igyekezett biztosítani. Gyakran vallásos szertartással is összekapcsolódtak, hiszen számos szokásleírás utal arra, hogy a pap megszentelte az aratáskor használt eszközöket, az aratást fohászkodással, imával kezdték, az aratómunkások megemelték kalapjukat, keresztet vetettek. A kezdő és záró munkafolyamatnak kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak, így az első learatott búzaszál, az első kéve kiemelt szerepe sem elhanyagolható. Kapott belőle a baromfi, az aratómunkás a derekára kötötte, hiszen a betegség megelőzését, termékenységet, a hosszú és megerőltető munka egészségben történő elvégzését remélték tőle. Az utolsó kévéhez kapcsolódó gesztusok, szokások pedig a jövő évi termés sikerét kívánták szolgálni. Az utolsó kévéből mindenki vitt haza egy kis csomót, melyet a szentkép köré tettek, és az őszi vetőmag közé is vegyítettek a szemekből. Ebből készült az aratókoszorú is, melyet a földesúrnak, a gazdának, de alkalmazkodva a 20. század második felének átalakulásához, a TSz vezetőjének nyújtottak át. Mindez a mezőgazdaság átalakulásával, gépesítésével gyökeresen átalakult, és sok mozzanat elmaradt, jelentőségét vesztette. Az aratókoszorút díszítették szalagokkal, mezei virágokkal is. A marokszedő készítette, majd adta át a gazdának. A sokszor népszínművek jeleneteit idéző felvételeken pedig látjuk, hogy kézben, rúdon, fejre helyezve is vitték és átadása ünnepélyes keretek között történt. Az aratókoszorút a gazda a mestergerendára akasztotta, a jövő évi vetéskor a koszorúból is morzsoltak ki szemeket, melyet a vetőmaghoz kevertek. A módosabb gazda a koszorú átadását követően megvendégelte a munkásokat. Némely leírásban találkozhatunk annak szokásával is, amikor a koszorú vivőjét a gazda, a gazdaasszony, a földesúr, a bandagazda vízzel öntözte meg, bőségvarázsló, esővarázsló céllal. A néprajzi gyűjtések során törekedtek arra, hogy a 120 gazda és az arató párbeszédét is lejegyezzék. Ezek közül íme egy példa, az 1920-as évek elejéből: Arató: „Adjon Isten jó napot! Elvégeztük a szent aratást: kívánjuk a jó Istentől, hogy gyüvőre is ilyen szép búzát arathasson!” Gazda: „Isten hozott! Ugy engedje a jó Isten, hogy gyüvőre is erővel,egészséggel bevégezhesd az aratást!

Minden bizonnyal a Nógrád megyében lejátszott párbeszéd nem került volna feljegyzésre, ha Darányi Ignác, a Bánffy-kormány akkori földművelésügyi minisztere nem adja ki 1899. július 6-án kelt rendeletét, mely az időközben az Alföldön, és több dunántúli megyében kitört aratósztrájkokra próbált megoldást találni. Utasításának egyik alapgondolata a munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozása volt. A birtokos- munkás viszony bizalmasabbá tétele érdekében szorgalmazta, hogy a gazdák cselédeiket 40 éves hűséges szolgálatuk után oklevéllel jutalmazzák, de a jó viszony érdekében a régi aratási ünnepek felélesztése is hozzájárulhatna a barátibb légkörhöz. A rendeletet a napi sajtó is méltatta, több lap hasábjain is elismerő szavakra talált a rendelet. Ennek ellenére 1901-ben Darányi újra kiadni kényszerült rendeletét. A kiadás ismétlését az is okozta, hogy Darányi felhívásának nem lehetett minden vidéken eleget tenni, hiszen nem volt mit felújítani. Ennek eredményeként szokáselemek maradtak el, vagy épültek be a felújított aratóünnepekbe, így kapott helyett néhol a tűzijáték, a szavalóverseny, a szépségverseny is. Az 1920-as évektől kenyér ünnep, új kenyér ünnepe, kenyér ünnepség a neve, és tanúi lehetünk annak is, ahogyan az egyház és a politika is rányomta bélyegét erre az ünnepre. Egyre másra születtek meg a paraszti életet idealizálva bemutató népszínművek, melyek aratóünnepeket vitték színpadra. A Trianoni békediktátum utáni években a politikai tartalmú beszédeké lett a főszerep, kiszorítva az egyházi kereteket. Az 1930-as évekre Magyarországon is nem kevés propagandával népszerűsítették az aratóünnepeket, és ez az 1950-es évekre csak fokozódott. IrodalJúlius hónapban az aratókoszorút választottuk a hónap műtárgyának. Az egyes múzeumok gyűjteményeiben e tárgy, különböző formai változataival találkozhatunk, de mindegyik közös vonása, hogy az aratás lezárásakor kapott kitüntetett szerepet. Segítségünkre van ez a tárgy abban is, hogy az aratáshoz kapcsolódó szokások jellemzőivel, sokszínűségével megismerkedjünk, képet kapjunk arról a változatos gesztusrendszerről, amely az aratás lezárásához, és az azt követő aratóünnepekhez kapcsolódik. Az aratókoszorú kapcsán utalhatunk arra a folyamatra is, miként befolyásolja az éppen aktuális politikai légkör a szokásokat, hogyan teremt egy-egy rendelet új hagyományt.

 

 Vámos Gabriella

Irodalomjegyzék:
KOVÁCS Á. 2006: A kitalált hagyomány. Pozsony.
MADARASSY L. 1931: Az aratókoszorú. Ethnographia 42, 161-167.
MANGA J. 1977: Aratószokások, aratóénekek. Népi Kultúra – Népi Társadalom 9, 241-276.
TÁTRAI Zs. – KARÁCSONY MOLNÁR E. 1997: Jeles napok, ünnepi szokások. Budapest.
UJVÁRY Z. 1977: Aratókoszorú.
ORTUTAY Gy. (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon I. A-E. Budapest, 133.