E hónap műtárgya az a menyasszonyi koszorú, amelyet egy Mária kép köré dolgozva őriztek meg. Kerete mélyített, díszesen faragott, barnára festett puhafa, belül kék béléssel. 1986-ban került a múzeum néprajzi gyűjteményébe, Perkátáról, de minden bizonnyal az 1900-as évek elején készítették. A múzeum akkori néprajzosa, Sergő Erzsébet gyűjtötte.

Az egyházi és világi irodalomban, a szépirodalomban, a képzőművészetben egyaránt találkozunk a menyasszonyi koszorú leírásával, ábrázolásával. Kétségtelenül jelvény értékű, jelentést hordozó tárgynak tekinthetjük, a menyasszonyi öltözet kiegészítője, a menyasszony szüzességének, érintetlenségének jelképe.

Ünnepélyes levétele a lakodalom során történik meg, amely gesztus az asszonnyá válás szimbolikus kifejezésének tekinthető. A levételnél a vőfélynek – mint a lakodalmi események fő celebrálójának – szerepe hangsúlyos. Miután a vőfély a fakardjával, pálcájával levette a koszorút, botjára tűzte és tréfás alkudozásba kezdett, majd a koszorú elárverezése következett. Olyan esettel is találkozhatunk, amikor a vőfély a koszorút négyfelé vágja, jelezvén, hogy a menyasszony már nem lány többé. Ezt követően tánc és mulatozás kezdődött, így néhol a vőfélyek a két nyoszolyólánnyal eljárták a pártatáncot, de olyan adattal is találkozhatunk, miszerint a lányok körtáncot jártak a menyasszony körül. A krónikák szerint már 1264-ben IV. Béla esküvőjén is karddal vették le a pártát a menyasszony fejéről. Szépen illusztrálja ezt az a 17. század végéről származó adat is, mely Apor Péter nyomán maradt fenn: „azután a vőfély az kardját kivonta, és karddal a menyasszony fejéről a koszorút lemetszette.”

Előfordult az is, hogy maga a menyasszony vette le sírva saját koszorúját és a vőlegény kalapjára tűzte.

A menyasszonyi koszorú, elődjének, a pártának nevét és formáját vette át, díszítésük hasonló. A magyar nyelvterület bizonyos részein – többek között a lövétei menyasszonyviseletben – egymás mellett maradt meg a kettő.

A 20. század elején az élő virágból készített koszorú volt jellemző. Gyakran rozmaringszálat is találunk rajta, amely növény a középkor végétől a tisztaság és szüzesség jelképeként élt tovább a hagyományban. A Dunapenteléről szóló gyűjtésekből az is kiderül, hogy az élő virágot felváltotta a művirágkoszorú, majd a fehér mirtuszkoszorú. Dunapentelénél maradva, hangsúlyoznunk kell, hogy a régiesebb, magasabb művirágkoszorú helyett a II. világháború után kezdett elterjedni a fátyol. A mirtuszból készült lóggós- vagy magaskoszorú az 1930-as évekig díszítette a menyasszony fejét. A magas, mirtuszágak között apró rózsaszín és világoskék virágok csillogó díszek voltak.

                                                                                         Vámos Gabriella

 Irodalomjegyzék:
FLÓRIÁN M. – GYÖRGYI E. 1980: Koszorú. Magyar Néprajzi Lexikon III. kötet K-Né. Budapest, 285-286.
GELENCSÉR J. - LUKÁCS L. 1991: Szép napunk támadt: a népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991.
HOFER T. – FÉL E. 1975: Magyar népművészet. Budapest. KISS L. 1955-56 (szerk.): Magyar Népzene Tára III. A -B. Lakodalom. Budapest.
SCHLITTERNÉ NYÚLI A. 1992: „Volt egyszer egy Dunapentele” 1. Az emberélet fordulói a bölcsőtől a koporsóig. Dunaújváros.
SELMECZI L. 2006: „…Istentül adattál édes szúz koronám” Adatok a párta történetéhez a Kárpát-medencében. Ethnographia 117, 17-64.
A múzeum néprajzi gyűjteményében található koszorú